Star Wars-rajongókként mi is régóta vártunk egy olyan versenyjátékra, ami legalább megpróbálja felmelegíteni az Episode 1: Racer lassan már 30 éves fogatversenyzős nosztalgiáját, de ebben sokáig teljesen hiába reménykedtünk. Aztán tavaly decemberben lényegében a semmiből jött a bejelentés, amikor a Game Awardson előállt a Fuse Games, egy addig totál ismeretlen fejlesztőcsapat, és ledobták az atomot. A régi volt Criterion-fejlesztőkből álló banda első nagy gurítása hatalmasat vállalt: a Star Wars: Galactic Racert, ami a fogatversenyek ismerős őrületét összekeveri a Burnout-féle agresszióval, egy roguelite kampány felépítésével, és olyan sebességérzettel, amitől az ember szinte kiborul a foteléből.
A történet – merthogy az is van – a Birodalom bukása utáni időszakban játszódik, amikor a galaxis még messze nem lett békésebb attól, hogy valaki átlendítette az uralkodót egy korláton. A peremvidéken a szerencsejáték, a bűnöző szindikátusok és a gyors meggazdagodás ígérete tartja mozgásban a pórnépet, ennek egyik leglátványosabb eredménye pedig a Galactic League nevű versenysorozat lett. Ez már nem az az illegális liga, amit a Huttok futtattak évekkel korábban – a lélekvesztő versenyfogatokat papíron legalábbis betiltották, de nem kell aggódni, a pilóták így is több száz kilométer per órás sebességgel kenik fel egymást a falra. Ebben a ligában próbál szerencsét a rejtélyes múltú Shade, akit egyenesen a bajnokság főszervezője ránt be a buliba, hogy megtörje pofoznivaló csókos sztárpilóta, Kestar Bool győzelmi sorozatát.
Ne várjunk ettől Andor-szintű politikai drámát vagy a KOTOR mélységével vetekedő karakteríveket. A Galactic Racer sztorija egyszerű, totál kiszámítható fordulatokkal dolgozik, de versenyjátékhoz mérten bőven elegendő motivációt ad arra, hogy tovább nyomjuk a padlógázt. A lényeg nem is a galaktikus sorsdöntés, hanem az, hogy a játék baromi jól hozza a futamok előtti paddock-hangulatot. Abszolút megvan a riválisok közti feszültség, hiszen a futamok közt hamar megismerjük a rengeteg feltörekvő fura figurát, a mindig lelkes négykarú szerelőmérnökünket, de még a leendő szponzorainkat is.
Hazárdjáték a peremvidéken
Apropó szponzorok: a legjobb húzás, hogy itt van a lebujban gyíkkutya Sebulba is, ráadásul nem csak egy kötelező cameo erejéig rángatták elő a Baljós árnyak rosszarcú pilótáját. Bármennyire is bizarr a dolog, idővel ő válik Shade mentorává, de szerencsére a fejlesztők egy pillanatig sem próbálták meg őt mintapolgárrá változtatni. Továbbra is egy nagyszájú, sunyi, agresszív figura, aki pontosan tudja, hogyan kell tisztességtelenül előnyt szerezni. Még szerencse, hogy ezt a tudást hajlandó megosztani velünk is.
A Galactic Racer legnagyobb dobása, hogy a kampányt nem egy hagyományos kupasorozatként kezeli, mint az eredeti Racer. Ehelyett egy olyan roguelite keretet kap az egész, ami baromi ritka a versenyjátékokban, de mégis elképesztően jól működik. Egy-egy bajnokság során bolygóról bolygóra haladunk, hiszen a versenynaptár annyira tömött, hogy még mi sem regisztrálhatunk az összes futamra. Emiatt egy elágazó eseményfán kell kiválasztanunk a számunkra szimpatikus versenyeket. Két verseny közt újabb alkatrészekkel fejlesztjük a járgányunkat, kreditet gyűjtünk, majd reménykedünk, hogy nem ejtenek ki minket, mielőtt elérnénk a finálét. A versenyek lehetnek teljesen hagyományos futamok, Eliminator jellegű kieséses versenyek, tesztelhetjük mások járgányait különböző speciális célokkal, de ott vannak Mystery Encounter nevű események is, amikor valamelyik szereplő előáll egy hajmeresztő ötlettel vagy egy kis extra kihívással, így kényszerítve minket durván rizikós döntésekre. A lényeg, hogy nem ugyanazt a háromkörös versenyt pörgetjük újra meg újra, és egy-egy bolygón belül is legalább fél tucat versenypályát kanyarintott fel a brit stúdió, ami azért nem semmi.
"Nincs pénz, nincs alkatrész, nincs üzlet!"
Elsőre sokaknak riasztó lehet a roguelite szó, főleg egy versenyjátéknál, de a jó hír az, hogy a Galactic Racer nem akarja mindig véresen komolyan büntetni a játékost. Egy rossz kanyar még nem jelenti feltétlenül azt, hogy fél órányi haladás megy a kukába, de az szinte garantált, hogy az első pár nekifutásunkkal nem fogjuk magunkat felküzdeni a liga csúcsára. Légyszi, ne játsszátok ezt a játékot a legkönnyebb fokozaton, hiszen ezzel teljesen hazavágnátok magatoknak a teljes élményt! Ez ugyanis szándékosan nem az a játék, ahol mi nyerünk meg szó szerint minden versenyt, itt egyáltalán nem ez az elvárás. A játék gerince a bukásokban, a fejlődésben és az ebből adódó újrajátszhatóságban rejlik. Egy félrecsúszott run után más járgányt építünk, más versenyeket kapunk és teljesen újragondolhatjuk a korábban félresikerült buildünket. Hacsak nem egyből kiejtéses versenyről van szó, általában még az utolsó helyezéssel is tovább engednek minket a következő versenyre, csak nyilván így kevesebb költőpénzzel és fejlesztéssel kell gazdálkodnunk. Viszont mint minden roguelite-ban, itt is egy nagy metaprogressziós rendszer tartja össze a játékot, ami még a bukott bajnokságokat is hasznossá teszi. Minden nekifutás után kapunk fejlesztési pontokat, új alkatrészeket, a szponzorok és a többi támogatónk segítségével pedig fokozatosan jobb esélyekkel vághatunk neki a következő turnénak.
Ez az egész rendszer ügyesen oldja meg azt a problémát, ami a legtöbb versenyjátéknál teljesen megszokott: nem egyetlen álomautót és egy előre kijelölt kampány vonalát hajszoljuk, hanem kénytelenek vagyunk mindig improvizálni, alkalmazkodni az adott helyzethez. Egy-egy új run során elképesztő versenygépeket lehet összeeszkábálni úgy, ha céltudatosan rámegyünk a turbók és a hűtőrendszerek szénné tuningolására, máskor viszont inkább a védőpajzs és az aknák vagy ionfegyverek fejlesztéseire lehet szükség. A járművünk passzív statisztikáit is ezek mentén érdemes erősíteni, egy idő után pedig olyan szintekre is eljuthatunk, ahol a gép már sosem fogy ki a boostból és gyakorlatilag önmagát elvezeti.
Külön jópofa részlet, hogy minden futam elején fogadhatunk magunkra egy-egy riválissal szemben. Minél nagyobb rizikót vállalunk, annál nagyobb a potenciális jutalom is, de nyilván elég könnyen el is játszhatjuk így azt a lóvét, amit újabb fejlesztésekre is fordíthattunk volna. Ez a roguelite-os felépítés tehát nem teszi brutálisan nehézzé a játékot, de kellő kihívást sző az egyjátékos módba, ráadásul remekül passzol ehhez a hazárdjátékos felütéshez is.
A Fuse Games nagyon jól érti, hogy egy ilyen játéknak nem pusztán gyorsnak kell lennie: gyorsnak is kell érződnie. A Galactic Racer ebben elképesztően erős. A látvány szinte szétfolyik körülöttünk, miközben a hajtóművek úgy üvöltenek, mintha valami brutális amerikai hot rodot hajtanánk a maximumra. Egy rosszul kiszámolt ugrató vagy egy túl szűk útlevágás milliszekundumok alatt lángoló ronccsá változtatja azokat a versenygépeket, amik egyébként is úgy néznek ki, mintha most rántották volna elő őket Watto szeméttelepéről.
Ide jedi reflexek kellenek
A vezetés teljes mértékben laza és árkádos, de a három alap járműtípus így is érezhetően más-más technikát kér. Elsőnek ott vannak a Landspeederek, amik elég nehézkesek, de durva a végsebességük, jól driftelnek és kiválóan lehet velük arrébb tenni azokat, akik rossz helyen próbálnak előzni. Ott vannak aztán a Speeder Bike-ok, amik fürgébbek, éles fordulókból is eszetlen sebességgel kigyorsulnak, de nyilván semmi nem véd minket attól, hogy egy kisebb széllökés is elkenjen minket. A harmadik nagy járműcsoport a Skim Speedereké. Ez talán a legtechnikásabb választás, mivel az ilyen gépek az éles bedöntések lendületéből tartják meg a sebességüket – elképesztő kanyarokat lehet velük húzni és agresszív játékra is tökéletesek. Ezekkel a járművekkel fogjuk az időnk nagyrészét tölteni a kampányban, de nyugi: a versenyfogatok sem maradtak ki, viszont ezek külön eseményekben kapnak helyet. Nem véletlen, hiszen a bazinagy rakéták mögé kötött kis pilótafülkék teljesen más tempót és hihetetlen reflexeket követelnek, ha tényleg csúcsra akarjuk járatni őket.
Merthogy a játék annyira, de tényleg annyira nem kedveli a fékezés fogalmát, hogy nem elég állandóan tökig nyomni a gázt – kétféle boostert is kapunk, amiket ideális esetben a rajttól a célvonalig szintén addig kell nyomnunk, amíg csak tudjuk. Az idézőjeles “nitrózás” mellett nagyon fontos az úgynevezett Ramjet. Ez egy második nagy teljesítményű rásegítés, ami iszonyatosan sokat dob a sebességen, de jóval nehezebben kezelhetővé teszi a járművünket, ráadásul a túlmelegedés miatt simán magunkra is gyújthatjuk vele a turbinákat. A Galactic Racer legjobb pillanatai pontosan ebből születnek: amikor a célegyenesben már vörösen izzik minden alkatrész, mi pedig halljuk a közeledő ellenfeleink motorhangját, ahogy az utolsó hajrában szinte bedarálnak minket a szélárnyékban.
Elképesztő hangulata van az egésznek! Apróság, de legalább ekkorát dob az atmoszférán az is, amikor a rajt előtt kézzel kell életre keltenünk a siklónk rendszereit, mielőtt felpörgetnénk a motort. Egy idő után ez szinte rituálévá válik. Nem sokat változtat a játékmeneten, de pontosan az a filmszerű sallang, ami minden rajtnál ráhangol minket a száguldásra.
Már sejthetitek, hogy nagyon bírjuk a Galactic Racert, de bevalljuk, a három plusz egy járműtípusa és az összvissz hat planétája az első órákban kissé soványkának érződött. Idővel azonban világossá vált, hogy a játék nagyon okosan kezeli mind a járműveket, mind a pályákat – rengeteg tartalmat ki tud préselni ebből a felhozatalból is. A járművek csak a típusukban egyformák, azon belül úgy építjük át őket, ahogy kedvünk tartja, a különböző versenypályák pedig egy-egy bolygón belül is borzasztóan másféle kihívásokat tudnak elénk állítani. Mindegyik helyszínnek megvannak a maguk veszélyforrásai.
A Jakkun például a motort túlhevítő sivatagi hőséggel kell megküzdenünk, miközben a csillagrombolók roncsai közt manőverezünk, Ando Prime jégvilága pedig ennek a szöges ellentéte. A Sentinel 1 ipari poklának savas folyói szétmarják a turbináinkat, Lantaana dzsungeles és vulkanikus pályáin pedig még aknamezőkre is rácsúszhatunk. Természetesen megkapjuk Tatooine-t is, de itt azért ért minket egy kis csalódás. A legendás versenypályája itt csak egyféle variációban játszható, és sok olyan ismerős pont kimaradt belőle, amiket egyszerűen muszáj lett volna a játékba tenni. Hát milyen dolog az, hogy itt nem lőnek ránk a Tuskenek, a szervizúton pedig nem katapultálhatjuk magunkat az égbe?
"Érezz, ne töprengj! Hallgass az ösztöneidre!"
Habár a kampányban, meg a többi egyjátékos kihívásban inkább a speederek lubickolnak a rivaldafényben, a multiplayer már ugyanannyi figyelmet ad a podracereknek is. A hagyományos egy-egy futamos versenyek itt is jelen vannak, de náluk sokkal izgalmasabbak a tournamentek, ahol szintén nagy szerepe van a járműfejlesztéseknek és a merész fogadásoknak.
A legtöbb multiplayeres versenyjáték eléggé hit or miss, épp ezért nem gondoltuk volna, hogy ennyire zseniális lesz a Galactic Racer online módja. Iszonyatosan szórakoztató egy teljes versenysorozaton át rivalizálni más játékosokkal, és a különböző fegyvereknek meg boostereknek hála folyamatosan szívathatjuk egymást. Az egésznek megvan az a laza, de mégis véresen kompetitív feelingje, amit leginkább csak a Mario Kartban talál meg az ember, de ez talán még arra is rátesz egy lapáttal. Amikor úgy szorítod a kontrollert, hogy az szinte már recseg a kezed alatt, hogy a végső fordulóban egy aljas koccanással szétdurrantsd az előtted lévőt, az valami fergeteges!
Nem is rossz ez az év, hogy a Zero Company után egy második ilyen jó Star Wars-játék is befutott az őszi szezonra! A Galactic Racer egy eszméletlenül szórakoztató játék, ami nemcsak a régi Racer-nosztalgia miatt nagy élmény – önmaga jogán bőven túl is szárnyalja azt. Reméljük, hogy érkeznek még extra tartalmak: egy-két új bolygót és mondjuk még egy speeder-típust simán el tudnánk képzelni! De ez még a jövő zenéje. A játék a jelen állapotában is remek, azt meg nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy mekkora királyság, hogy újra videójátékban köszön vissza a Star Wars-univerzum egyik legjobb, ritkán használt játékos fantáziája. A Galactic Racer a roguelite elemeivel és a hihetetlenül gyors játékmenetével nagyon ügyesen épít e köré egy agresszív arcade versenyjátékot, ráadásul az egész remekül néz ki és baromi jól szól. Nem is kellett nekünk más: csak egy adrenalint pumpáló Star Wars-versenyjáték, amiben a fogatversenyzés újra veszélyesnek és nagyon-nagyon gyorsnak érződik.
