TÉRKÉP E TÁJ
A Lords of Shadow legalább tucatnyi helyszínen vezeti keresztül a kalandort (olyan bejárható területek biztosítják a megfelelő tónust, mint a gnómszerű lények lepte sötét erdősségek, a poros és ijesztő föld alatti katakombák, a jég borította és hólepte ugarok és hegyi csapások, vagy egy katedrálisokat megszégyenítő, vészjóslóan ódon kastély), és azon kívül hogy alapvetően egy külső nézetes akciójáték, a harc mellett a fejtörők megoldásai is nagy szeletét képezik a kalandnak. Többfunkciós fegyverünknek köszönhetően nemcsak egyszerre leszünk képesek harcolni a közelben lévő haramiákkal és megküzdeni a távolban ólálkodó ellenfelekkel (egy-egy gomb szolgál a közeli és távoli támadásokra, amiket ráadásul még kombinálhatunk is), de az ostorként és csáklyaként egyaránt működő láncunkkal magasabb kiszögellésekre is felhúzhatjuk magunkat. Egy további gomb szolgál az ugrásra, míg a megmaradt negyedik akciógomb a másodlagos fegyvereink előcsalogatására szolgál (a játékmenet lépcsőzetes felépítésének köszönhetően folyamatosan fejleszthetjük a karakterünket, akár varázsitalokkal, akár más hasznos fegyverekkel). Ellenfeleink szintén sokszínűségükkel igyekeznek színt vinni a játékmenetbe: a sötétség erőit vámpírok, vérfarkasok, trollok, pókok, goblinok és a Shadow of Colossushoz hasonlóan a teljes képernyőt betöltő főellenfelek segítik. Ezen küzdelmek izzasztó kihívást biztosíthatnak a játékosoknak (még akkor is, ha viszonylag könnyen betanulhatók a mozdulataik), hiszen puszta erővel és furfangossággal kell felülkerekednünk ellenfeleinken (így a legnehezebb szinten ne lepődjünk meg, ha intenzív izomláz alakul ki karjainkban a játék során). A magasabb korhatár-besorolás következtében a Castlevania nem is próbálja meg leplezni az erőszakot: akár távolról csonkítjuk ellenfeleinket, akár közelről szúrjuk át őket, mindvégig fröcskölni fog a paradicsomlé. Tapasztalati pontjainkért cserébe extra támadásokat vehetünk, és minden további kombinációt is megtekinthetünk a beépített naplónkban, ahol további információkat is kaphatunk a világról és a benne élő lényekről. Összességében 12 világ 50 pályája vár ránk, és megközelítőleg majdnem ugyanennyi egzotikus lénnyel találkozhatunk, konkrétan hihetetlen, hogy minden egyes terület teljesen egyedi stílust von maga után (a végjátékhoz közeledvén megdöbbentően elborult és ötletes helyszínek, logikai feladványok várnak majd).
MIT HALLOK?!
A projekt nagyszabású költségvetése a szinkronstábban is megmutatkozik. Olyan filmszínészeket sikerült megnyerniük ugyanis, mint Robert Carlyle (Trainspotting), Patrick Stewart (X-Men), Natasha McElhone (Californication, The Truman Show) vagy éppen Jason Isaacs (Black Hawk Down, The Patriot, Harry Potter). A dialógusaikat a történet során felbukkanó előre eltárolt átvezető mozikban követhetjük nyomon (amikből megközelítőleg másfél órányi anyag készült), ám sajnálatos módon még Hideo Kojima szigorú felügyelete és perfekcionizmusa ellenére is csak Patrick Stewart teljesítményét tudom kiemelni – a többiek szinte csak önmaguk árnyékai. Mindez talán a hangmérnöki munka legsúlyosabb problémája is egyben – hiszen akárcsak a zenei aláfestések, a dialógusok is tónustalanok, és a keverés is pocsék –, azaz semmi koherencia nincs a háttérzajokkal vagy egyéb hangeffektekkel. Érzetre legalábbis borzasztóan nagy csalódás, hogy néhol kínosan hosszú néma csend honol. A sorozat örökös zeneszerzője, Michiru Yamane sajnálatos módon nem szerepel a játék stáblistáján, a helyét egy igen tehetséges, főként filmzeneszerzőként számon tartott katalán úriember, Óscar Araujo vette át. Újrakomponált dalainak egyébiránt egy 120 fős szimfonikus nagy zenekar biztosított megfelelő hangzást, amik meglepően változatosak és dallamosak is lettek (helyenkénti Michael Giacchino-áthallással, ami LOST-fanatikusként természetesen további pluszpontot ér).
KÉTARC
A történetbeli maszkok párhuzama ironikus módon sajnos a játék minőségének megítélésére is ráhúzható – hiszen bár a végeredmény kétségkívül egy szemet kápráztató, grandiózus kaland, azért itt-ott még így is akadnak hiányosságai. A gyengébb pontok közé sorolhatjuk az irányításbeli problémákat – hiszen sok esetben hord félre az irányító, vagy áll rossz irányba a főhős –, amitől krízishelyzetben nemegyszer húzhatunk rövidebbet. Szintúgy problematikusnak ítélném a checkpoint-rendszer kialakítását (helyenként túl gyakran, az igazán kritikus pontoknál pedig kissé távolabb ment a kelleténél), valamint a fejtörők átugorhatóságát is. Pont az amúgy igen változatos logikai feladványok adhatnának egy kis felüdülést az akcióorientáltabb részek mellett, amit így egyetlen gombnyomással teljesen kiiktathatunk. A legnagyobb űrt mégis a részletgazdag táj parlagon hagyása jelenti: a készítők emberfeletti teljesítménnyel szemet kápráztató és hihetetlenül részletes háttérvilágot alkottak – így egy kicsit visszás, hogy az a rengeteg energia, amit az apró nüánsznyi részletek kialakítása felemésztett, tulajdonképpen hiábavaló. Hiszen csak egy festmény az egész, nincsen igazi mélysége, nem tudjuk sem kiaknázni, sem feltérképezni a helyszíneket igazán (a sztorit is tulajdonképpen egy ügyesen álcázott lineáris játékmenetbe oltották).
Mindezek mellett és ellenére a Castlevania: Lords of Shadow monumentális alkotás, értő kezek és érző szívek munkája. Érződik rajta a zsáner tisztelete, és számos megoldásában hozza a klasszikus megoldások mellett a kreatív és friss ötleteket is. A nehézségi szinteknek és a tartalmi felépítésnek köszönhetően jó pár órányi szórakozást ölhetünk bele a játékba, és ez a szám csak szignifikánsan nő, ha minden apró elrejtett tárgyat meg akarunk találni, és az extra kihívásokat is teljesíteni szeretnénk. Egy szó mint száz: a Darksiders és a God of War mellett ennek a játéknak is a polcon a helye!
