Szeretem a régi játékokat, még annak ellenére is, hogy azok nem mindig szeretnek engem. Néha csak nem hajlandóak szépen öregedni, máskor meg arra sem veszik a fáradtságot, hogy egyre gyorsabbá és hatékonyabbá váló gamer erőműveinkkel kompatibilisek maradjanak. Sokszor kénytelen vagyok fórumokba, leírásokba, YouTube-tutorialokba temetkezni, hogy kiderítsem, hogyan lehet normalizálni a sebességet, kikapcsolni a textúrák villogását, és esetleg elérni, hogy a játék ne ugorja át folyton az átvezetőket. Ha a művelet végül sikerrel jár, és közel eredeti pompájában eshetek neki a programnak, csak azért, hogy aztán fél óra múltán a backlogom mélyére temessem, az már önmagában is siker. A Cruelty Squad fejlesztői pedig olyannyira hozzám hasonlóan vélekedhettek, hogy játékuk egyik fő elemévé tették a glitchek és bugok elleni küzdelmet.
A Cruelty Squad ugyanis ronda, mint a bűn, zenei anyaga olyan, mintha egy epilepsziás macska fetrengett volna egy meghibásodott szintetizátoron. Valósággal küzdeni kell, hogy egyes elemeit előhozhassuk és használhassuk, mindezek mögött pedig maga a játék sem egy felemelő élmény. Egy, a '90-es éveket idéző hipererőszakos, és a szándékosan eltúlzott gusztustalanságba nyakig merülő alkotásról van szó, szimpatikusan nihilista főhőssel, aki egy titkos szervezet egyszemélyes kivégzőosztagának feladatát látja el, megszerzett bevételéből pedig különböző beültetések révén teszi magát egyre kevésbé emberi, még tökéletesebb gyilkológéppé.
Három kék macska hegedül egy bádogfazékban
A megszerzett jutalmak mellett a játékban bármikor elérhető tőzsdén vett részvényekkel duzzaszthatjuk vagyonunkat, vagy akár a cafatokra lőtt ellenfelek begyűjtött szerveinek eladásával is. Akár halakra is vadászhatunk, ha túl sok lenne a vér, az erőszak, és találunk egy közepes méretű víztócsát, merthogy az egyik pályán az egyik fegyverünk feláldozásért cserébe kapunk egy horgászbotot. A begyűjtött pénzből olyan csodálatos fegyverekre és beültetésekre tehetünk szert, melyek révén a világot egy még elborultabb, drogmámoros rémálomként szemlélhetjük. Például spontán növesztett köldökzsínoron lengedezhetünk, és egy olyan speciális pisztollyal lőhetünk másokra, mely azonnal kifordítja magukból az ellenfeleket, méretes, felduzzadt bélrendszerré változtatva őket.
A Cruelty Squad eltúlozza az erőszakot, normalizálja a bizarrt, majd a teljes hatás érdekében olyan szándékosan, alaposan megtervezett glitchekkel és bugokkal fonja körbe azt, melyek leküzdése és kiismerése legalább olyan szintű feladat, mint az egyes célpontok levadászása a pályákon. Ugyan a helyszíneket elhalálozás esetén mindig elölről kell kezdeni, a játék minden újrakezdéssel fokozatosan csökkenti a nehézségi szintet, valamint egyúttal a jutalmat is, és konkrét játékelemeket is kikapcsolhat. A program titkainak felfedezése azonban még így sem egyszerű feladat. Konkrét pályarészek, extra nehézségi szintek vannak elrejtve még akár a gyakorlóterepként szolgáló bázison is, csak épp lehet, hogy az elérésükhöz valami teljesen logikátlannak tűnő dolgot kell végrehajtanunk.
Esetleg egy konkrét fegyverre vagy beültetésre szert tennünk, más felbontással újratölteni a játékot, vagy netán kiugrani a pályáról és a semmi közepén beszélni egy hibásan renderelt NPC-vel. Mindezt úgy, hogy a játék folyamatos audiovizuális támadást hajt végre ellenünk, összezavarva, sőt egyenesen irritálva látásunk, hallásunk, reflexeink, addig a pontig, ahol néhány percnyi játék fárasztóbb, mint egy több órás maraton. Mindeközben a készítők hol rejtett utalásokkal, hol nyíltan gyakorolnak mind komoly társadalom- mind általános videójáték-kritikát. Ha a PlayStation 1-es LSD: Dream Simulatorból próbált volna valaki lövöldözős játékot csinálni, nagyon az sem lehetett volna szürreálisabb.
Nincs szükség savazásra, valószínűleg volt itt elég
És pont ezek teszik a Cruelty Squadot egy csodálatosan elborult, közel értelmezhetetlen remekművé, az utóbbi időszak egyik talán legőrültebb játékává, mely túl zseniális és szórakoztató ahhoz, hogy ne dicsőítsem. Mégsem tudnám behatárolni, hogy a minden elemében megmutatkozó színtiszta őrületen túl mi volt az, ami ennyire pozitív hatást gyakorolt rám. Túl jó ahhoz, hogy szó nélkül eltűnjön az indie játékok tengerében. Túlságosan elborult ahhoz, hogy valaha esélye legyen szélesebb közönséget megszólítani.
Egy anomália sok kis anomáliából összeállítva, feneketlennek tűnő nyúlüreg, melyekben a szubliminális üzenetektől a tengernyi rejtett titokig bármi szembejöhet, és van egy sejtésem, hogy még hónapok vagy akár évek múlva is buknak majd ki belőle újabb felfedezések. Egyszerre lenne szebb talán az egész játékipar, ha többen mernének ennyire bátrak, elvontak és betegek lenni (akár pusztán az elvontság érdekében), és egyszerre jelentenének a videójátékok egy sokkal kevésbé biztonságos és nyomasztóbb helyet. Mégsem tudok mást tenni, mint ajánlani. Próbáljátok ki, szenvedjetek vele, és erősítsetek meg, hogy bármennyire is ellent mond mindennek, amiért a játékokat szeretjük, mégis ugyanúgy el tudtok veszni benne órákra, mint én.
