Volt egyszer egy játéksorozat, úgy hívták, hogy Burnout. A Burnout nem volt szerénytelen, bő mellénnyel, nagy elánnal és hangos ricsajjal zörgetett be az ajtón minden egyes epizódjának megjelenésekor. De a Burnout ezt megtehette, hiszen részről-részre rengeteget fejlődött, a Criterion gárdája pedig a PlayStation 2 korában egy generációval simán megelőzte a korát, bizonyos szempontból leráncigálta a Need For Speed-sorozatot a magas lóról, és szikrázó, benzinszagú krómpáncélban ült a helyére. A Burnout maga volt a tökéletes arcade élmény, a Paradise című epizód után viszont úgy tűnt el a süllyesztőben, ahogyan azt senki sem várta. Az a bizonyos gyertya tényleg a két végén égett…

Ezt az űrt próbálja most betölteni a Dangerous Driving, amely a volt Criterion-fejlesztők Burnout-pótléka akarna lenni. És valóban, szinte minden itt van, ami miatt a Burnoutot szerettük. Őrületes száguldás, folyamatos nitró, szikrázó kasztnik, látványos grafika, takedown lezúzások, trükkök, sokféle játékmód… de a végeredmény valahogy mégsem áll össze azzá, amit egy ilyen produkciótól elvárnánk.

TAKEDOWN!

Ki tudja, lehet az eredeti Burnout volt túl magas szinten, de a készítők tapasztalatából és a legutóbbi klasszikus Revenge-epizód óta eltelt tizenpár évből azt gondolhatnánk, hogy a Dangerous Driving képes lesz megütni egy bizonyos szintet. Az első pillanatokban még elhisszük, hogy képes, de nagyon rövid idő alatt belátjuk, hogy itt mintha egy Early Access-jellegű puhatolózásba ugranánk fejest.

A legnagyobb gond: az autó irányítása nem az igazi. A kocsi és a pálya, a korlátok és a forgalomban kavirnyászó autók közötti kölcsönhatás minden téren hibás, hiányos, súlytalan és bosszantó. A korláton darabosan pattogunk, a forgalomban lévő autókba kis koccanással beleszaladva jön a totálkáros karambol, a kanyarban a kasztni minimálisan sem produkálja azt a húzást, amit a stílustársak alapján elvárnánk. Azt hittem, csak az emlékeim űznek velem csúf tréfát, de kiderült, hogy nem. A 2005-ös (!) Burnout Revenge-t bepattintva ég és föld a különbség, csak éppen a tizennégy éves játék javára. Mind vezetési stílus, mind elegancia, mind vemehencia és struktúra terén.

Pedig a Dangerous Driving sokféle vezetési lehetőséget biztosít: a takedown lecsapásokra rámenő Road Rage, verseny, idő elleni harc, üldözés, 1:1 elleni küzdelem és több autó-osztály várja, hogy végigmenjünk az egyszemélyes kampányon (merthogy csak az van a játékban). De a nehézségi ív következetlen, az előrehaladás nehézkes, és még olyan bugba is belefutottam, hogy a harmadik dobogósként teljesített verseny utólagos kimaxolásával sem billent át a menüben látható bronzérem a fényesebben csillogó aranyra.

CRASHED!

Tovább is van, mondjuk még? Nitrózás közben a kamera éppúgy ejt a belátási szögén, hogy az utat ne lássuk rendesen magunk előtt. (Látta ezt egyáltalán valaki az előzetes tesztelés során?) A kanyarokban a pálya orientációjától függetlenül olykor az ellenkező irányba mutató táblák irányítanák az autónkat, amitől instant agyvérzést lehet kapni. (Nem volt senki, hogy egy „if” függvénnyel átprogramozza a táblák állását a pályairány szerint?) Az előttünk mérgezett egérként cikázó, AI által vezetett járgányokról pedig tényleg egyfajta bizarr aszfaltkabaré jut az ember eszébe. Emlékeztek a Burnout kiváló zenéire? Nos, a Three Fields Entertainment játéka nem tartalmaz dalokat, helyette, ha van Spotify Premiumod, akkor azt alá teheted. Ha nincs? Akkor dúdolj magadnak valamit a játék mellé.

A Dangerous Driving igazi hiánypótlás lehetett volna, a megvalósítás viszont minden várakozásomat alulmúlta. Talán finomhangolások után, még egy kis tartalmi bővítéssel a 60-70 százalékos játékok közé tudna mászni. De szerintem senki sem egy korai hozzáférésű állapotot vár egy ilyen megjelenéstől. Így viszont nem marad más hátra, mint leporolni egy régi konzolt, vagy az Xbox One-ba bepattintani a Burnout Revenge lemezét. Mindenki jobban jár ezzel a felállással.