Talán semmi meglepő nincs abban, ha szerintem (és ez persze szigorúan szubjektív, bár ezzel együtt sem vita tárgya) az év játéka egyértelműen a Dark Souls harmadik epizódja, amibe PC-n 40 órát öltem, miközben PS4-en a legelső platinámat köszönhetem neki. Éppen ezért vártam nagyon az első DLC-t, az Ashes of Ariandelt, ami ismét egy igen komoly nosztalgiahullámmal indít, hiszen a Cathedral of the Deep Cleansing Chapeljéből induló DLC egyértelmű utalás az első epizód festett világára (Painted World of Ariamis). Ez pedig már csak azért is nagy szó, mert a megnevezett helyszín egy legenda volt a videojátékok világában, hiszen megközelítése a rejtélyek rejtélyeként vonult be a történelembe – kulcsként a kezdőhelyszín újralátogatásával egy babát kellett megszerezni, majd ezzel elmenni Anor Londo egy bizonyos festményéhez, amin keresztül beléphettünk a titkos pályára. Ez már eleve komoly indok arra, hogy alaposan megborzongjunk, mikor egy újabb festménnyel, vagyis annak részletével az új kiegészítő hóval és jéggel borított területére tévedünk.  

Heves jeges

A DLC világa fantasztikusnak ígérkezik, szitál a hó, a dombok közt démoni fák és vonyító farkasok várják a reszkető kalandort, miközben persze bármikor betámadhatja azt egy más dimenzióból érkező gyilkos, avagy egy másik játékos. A látkép fantasztikus, a háttérben egy kisebb templom emelkedik ki egy hegyormon állva, a mélyben jég uralja a völgyet, ahogyan pedig az lenni szokott, a rövidítéseket megnyitva, mindent felfedezve ez a teljes térkép bejárható, minden egyes apró szegletével együtt. Jár ehhez néhány új ellenfél, pár bűbáj, varázslat, piromancia, egy-két fegyver és ruha, bár ezek sokat nem adnak az élményhez, inkább csak a jól ismert hókuszpókuszok fagyosabb változatairól, na meg új ellenfelek levedlett gönceiről van szó.

És akkor ott van a fájdalmas pont, ami miatt az öröm nem teljesedhet ki: az Ashes of Ariandel pár órás, ebbe pedig két boss tartozik bele, amelyek közül az első teljesen felesleges ismétlés (még ha nosztalgikus is az első Dark Souls nagy szürke farkasával, a Siffel folytatott harcnak a megidézésével). Megjegyzem, a második legalább ütős lett. Ez a hátborzongató zenével, a remek átvezetőkkel és a drámai pillanatok egyvelegével megteszi hatását, miközben kihívást is kapunk a küzdelemmel. Bár hozzá kell tennem, hogy a Dark Souls-sorozat és a Bloodborne kiegészítői mindig arról voltak híresek, hogy az aktuális játék legnehezebb főellenfeleit szállították, nos, erről jelen esetben szó sincs, ami külön kiábrándító a rövidített játékmenet után.

Azért a tűz az úr

Megint más kérdés, hogy az Ashes of Ariandel teljes területének felfedezésén, minden apróság begyűjtésén túl azért van indok a visszatérésre, mint minden Dark Souls esetében. Mások segítésével, a főellenfelek újra legyűrésével személy szerint úgy 10-15 órát elszórakoztam, miközben a DLC utolsó fontos újdonságáról még nem beszéltem. Ez a Champion’s Bones, amivel egy PvP arénát nyithatunk meg a központi bonfire segítségével (Firelink Shrine), így párbajozhatunk, de akár három a három elleni csatákba is beszállhatunk. Összességében tehát van tartalom és újdonság is, csak sajnos kevés, legalábbis ahhoz képest, amit eddig nyújtott a FromSoftware a kiegészítőkkel. Meg hát ugye az sem öröm, ha a jól bevált karakteremmel úgy megyek át minden ellenfélen, mint kés a vajon. De remélhetőleg a jövőre esedékes második bővítmény megjelenésekor már nem lesz ok a fanyalgásra, és az mindenben a megszokott minőséget fogja nyújtani.