...hiszen két brutálisan nehéz, hibákat nem tűrő harc közt valóban egy határtalannak tűnő, szabadon bejárható fantasy világban kell megtalálnod a helyes utat. Sajnos azonban két fontos dolog hiányzik a játékból, ami élvezhetővé tenné ezt az élményt: az egyik a lélek, a másik pedig a működőképes kivitelezés.

Letűnt királyság

Főszereplőnk Ada, az elf jellegű leány, akinek faluját az első átvezető alatt lemészárolják. Ada gyásza közben találkozik egy rejtélyes, fehér jávorszarvassal, akiből állandó útitársa és segítője válik. Ezen bevezető után a kissé homályos cél megtalálni Ada szüleinek gyilkosait egy élénken színpompás, de tipikus fantasyelemekkel operáló világban, amit vérengző fazombik, csapdák, elrejtett kincsek és rejtélyek népesítenek be.

Mindehhez a játék minimális segítséget nyújt, a világot szabadon fedezheted fel. Szerencsére a harcrendszer ismerősen Dark Souls jellegű, az akciók stamina pontokat használnak el, amik hamar elfogynak, és lassan töltődnek vissza. Ezt párosítva a már első perctől kezdve brutális ellenfelekkel egy igen nehéz és hibákat nem tűrő harcrendszert kapunk, ahol egyetlen beengedett ütés azonnali halállal végződik. Bónuszként a szükségtelenül hosszú animációk megszakíthatatlanok, vagyis 100% precizitással kell időzítened csapásaidat, korrigálni nem lehet.  Ha pedig harc közben véletlen az inventory gombot találod megnyomni, végignézheted az animációt, ahogy Ada az övében turkál, miközben egy fazombi lecsapja a fejét.

Az ellenfelek nélkülöznek minden változatosságot, ami arra jó, hogy kiismerd támadási taktikáikat, de a fazombi, pajzsos fazombi és égő fazombi felhozatal után néha hiányzik valami egyedi. Nem segít, hogy a fejlődés automatikusan történik, és sehol sem látod, mennyi XP kell még a következő szint elérésééig, úgyhogy a sokadik egyforma harc után rohamosan csökken motivációd a következő fazombira.

Hab a tortán, hogy a játékban minden platformon hemzsegnek a bugok – de a fejlesztők fürgén reagáltak a problémákra, méretes javítócsomagokat ígértek, így előbb-utóbb remélhetőleg minden nagy hiba eltűnik.

Mese a csodaszarvasról

A legproblémásabb elem azonban nem hiba, hanem a játék szándékos része: a fehér szarvas, akit elvileg hátasnak szántak, ám lovagolni rajta a legkiábrándítóbb érzés, amit játékban valaha átéltem. Egyrészt gyümölcsökkel kell lefizetned, hogy hagyja magát meglovagolni, másrészt fele olyan sebességgel vánszorog, mint a zombik. Mikor ráülsz, megjelenik egy kijelző, ami mutatja, hogy szarvasod stresszszintje fokozatosan emelkedik, ám az ő stressze semmi lesz a tiédhez képest, amikor rájössz, hogy lehetetlen irányítani. Ha megpróbálod, csak kering, majd izomból belefejel a legelső fába vagy falba.

Egy hátas, ami gyűlöli, ha ráülsz, lassabban megy, mint ahogy te sétálsz, nem képes irányt tartani, és valószínűleg látásproblémái vannak? Kettőt kérek! Egyetlen haszna, hogy nyeregtáskáján tárolhatsz extra felszerelést, mivel magadnál csak mindig egy darab lootot tarthatsz.

A grafika közepes költségvetésű mobiljátékot idéz, itt-ott alacsony felbontású textúrákkal és pár poligonos modellel, de a fantázia néha képes kitölteni az esztétikai hézagokat. Mi történt ezen az egykor nyüzsgő helyen, hogy mára fazombik és misztikus szarvasok lakják?  Bárcsak Ada és kálváriája elég érdekfeszítő lenne ahhoz, hogy élettel töltse meg ezt a világot...