Ha tetszett az Ancient Gods Part 1, akkor tetszeni fog a második felvonás is, bár ezúttal talán kicsit fokozatosabban adagolják a kihívást, mint korábban. Vagy én lettem ügyesebb. Vagy csak simán jót tett, hogy előbb még megkínoztam magam az első felvonás Nightmare fokozatával. De az is lehet, hogy valamivel barátibbak az arénák, nem tudom eldönteni. Persze a kihívás mértéke nem csökkent, és szavakkal le sem tudom írni, hogy mennyire utálom a fő-fő-főellenséget.

Semmi cicó

A sztori lassan a csúcsához ér, ahogy követjük önmagunk gonosz mását a pokolba. Csak előtte még kérünk egy kis segítséget, és még egyszer ellátogatunk a Földre, hogy a szupertitkos VIP-bejáraton át eljuthassunk annak legmélyére, ahol nevezett gonosz ikertesónkkal kell majd farkasszemet néznünk. Nagyjából ennyi a három plusz fél pálya története, de ne higgye senki, hogy rövidke lesz a kaland: nekem, átlagembernek darabja közel egy órás kikapcsolódást biztosított, és a Sötét Nagyúrral való harc önmagában elhúzódott legalább ugyanennyi ideig.

De még mielőtt eljutnánk odáig, a már említett három világot bejárva újabb grandiózus látványelemekkel és természetesen remekül adagolt kihívással kell szembenéznünk. Még akkor is, ha beigazolódni látszik, hogy már nem sok eszközük maradt a fejlesztőknek a "még több, még nagyobb ellenfél" adagolása mellett. Hiszen ki ne szeretett volna egy Marauderrel harcolni, miközben két Tyrant puffogtat rá? Vagy esetleg két Tyrant és két Doom Hunter tenne boldoggá? Itt aztán tényleg megtalálsz mindent, néha alattomos rajtaütésekkel megbolondítva.

Ki itt belépsz...

Azért kapunk újdonságot is, néhányat, ami felkavarja az állóvizet, már ami a kisebb ellenfelek listáját illeti... lesznek kőkemény, ágyúgolyóként röpködő impek; spéci pajzsos fickók, akiket csak hátulról lehet felrobbantani. És ha a Baron of Hell nem lett volna elég szívós eddig is, most kapunk egy páncélozott változatot, aki gyakorlatilag mindaddig sebezhetetlen, amíg a megfelelő időben és a megfelelő helyen el nem találjuk. A móka meg ott kezdődik, amikor ezeket kombinálják a fent már felsorolt “ötletekkel”.

Ellenük  és úgy mindenki ellen megkapjuk az ultraspéci betontörő kalapácsot, amit három szinten fejleszthetünk tovább, ha teljesítjük az újfajta Escalation Encounterek első felét. Ezek egy újfajta démonfészek megszorongatásával, két lépcsőben teljesíthetők, és az eddig vázolt finomságokkal kényeztethetjük magunkat. Ha pedig még mindig nem volt elég, kérhetünk repetát: ezután spéci skin a jussunk. No meg a dicsőség, hogy extra brutálisan megpakolt démonhordákat is be tudunk gyalulni.

...hagyj fel minden reménnyel

Az egész azonban csak felvezető a Sötét Nagyúr elleni harcig, melyben nem kevesebb, mint öt (!) lépcsőben kell legyűrnünk agyonpáncélozott Doom Slayer-Slayer hasonmásunkat. Végigizzadása alatt garantáltan átérezhetjük, hogy mennyire lehetnek idegesek a démonok, amikor egy találattal visszaszippantjuk elkótyavetyélt életerőnket. De nem spoilerezek tovább, maradjunk annyiban , hogy Hugo Martin már megint nem hazudott, amikor azt mondta, hogy a teljes Doom-történelem legkeményebb bossharcra számíthatunk.

Azért a végén egy-egy szakaszon már érződik, hogy ebben egyelőre ennyi volt, és picit mintha kezdene megfáradni a koncepció  de, ahogy mondani szokás, a csúcson kell abbahagyni, és ez itt szerencsére sikerült is. Mindent összevetve az Ancient Gods remek lezárása egy, a maga kategóriájában a tökéleteshez a lehető legközelebb álló játéknak. A magam részéről (és remélem, hogy nemcsak a magam nevében beszélek) már nagyon kíváncsi vagyok, hogy hova tudja ezt fokozni az id Software, legyen szó a Doomról vagy akár másik szériájukról (ide nekem egy ős-Quake-újragondolást, de hamarjában!).