Nehéz bármi rosszat mondani egy olyan klasszikusról, mint a Doom. Merthogy az id kultjátéka az, amiért a megjelenése idejében az iskolások számítógépet követeltek a szüleiktől, egymáshoz jártak át csodájára járni a pokolbéli túrának, valamint legendákat szültek a démonok elleni akció háttereként, később pedig modoknak hála vesztek el újra és újra a szörnyűséges rengetegben, hogy alieneket és más monstrumokat robbantsanak, daraboljanak apró kis cafatokra. A Doom tényleg maga a badass videojáték esszenciája, a horror-akció csimborasszója, amit szinte nem is lehet megismételni. Példázza ezt az utolsó verzió, ami ugyan haladt a korral, de – ne vessetek az oroszlánok elé! – még csak a közelében sem járt annak a rémisztő, borzongató kalandnak, ami az eredeti, 1993-as program legfőbb értéke, és amit a második rész lényegében folytatott, majd a harmadik kicsit átalakított, hogy a horror még komolyabb dominanciát élvezzen. Ez a három, lényegében tökéletes trilógiát alkotó mű sok-sok korábbi platform után a jelenlegi generáció három konzoljára is ellátogatott, így PS4-re, XOne-ra és Switchre is, bár ebben a portolásban nem minden szempontból volt köszönet.

Távozz tőlem, cafatokban!

Tudom, mindenki végigjátszotta már mindhárom epizódot, oda és vissza fújja az extra tartalmakat és kiegészítőket, sőt már lényegében mobilon és brutális változatban is megjárták a pokol összes bugyrát, de attól még engedtessék meg, hogy igenis örüljek kicsit egy újabb friss verziónak. Merthogy számomra kisebb ünnep volt, hogy immáron PS4-en (és One-on és Switchen) is beleugorhatok a Doomok őrületébe, amik ráadásul elég visszafogott áron kerültek a digitális polcokra, mindösszesen 1529-1529 (Doom és Doom 2), valamint 3090 (Doom 3) forintért, ami azért nem egy hatalmas összeg. Legalábbis szerintem. Cserébe tényleg mindent megkapunk, ami valaha is a csomag része volt, extra szintekkel, plusz DLC-vel, az első két epizód lokális multijával, szóval ilyen téren panaszra sem lehet okunk.

Sőt, lényegében a játékmenet és a látvány terén sem nagyon. A Doom még mindig ugyanolyan mocskos élvezet, mint sok évvel ezelőtt volt, az idő vasfoga egy kicsit sem karistolt rajta. Tudod, van egy csomó régi játék, aminél a nosztalgia hajtja a játékost, meg ott a vágy a régi élmények újraélésére, de indítás után jön a szomorú csalódás, mikor meglátjuk a grafikát, megtesszük az első lépéseket. Már nem olyan, nem annyira olajozott, nem is mutatós, csak az emlékeink tréfáltak meg minket. Nos, az id mesterfejlesztése nem ilyen. A pixeles külső ma is tökéletes, az impektől, zombiktól, démonoktól frászt kapunk, pláne, hogy hajlamosak egyből az arcunkba vetődni egy sarok vagy egy ajtó mögül, sőt még arra is képesek, hogy egy-egy teleporton átjutva hozzák a frászt a játékosra, aki éppen biztonságban képzelné magát. Ahogy a kihalt telepekről a pokoli bugyrokba jutunk, egyre nyomasztóbb az egész a felkoncolt tetemekkel, biodíszlettel, miközben a koronát a frusztráló hangok teszik fel a helyére. Az irányítás teljesen rendben van, engem abszolút nem zavart, hogy bonyolultabb manővereket nem lehet végrehajtani, a kihívás nagyjából tökéletes, mindig van fejlődés, titokkeresgélés, avagy a pokoltúrára benevezett csóri katona soha nem unatkozik. Menteni viszont senki ne felejtsen, mert az ellustulásért felelős modern játékok után elég kellemetlen, mikor több pálya megtisztítása és egy durvább csapda után derül ki, hogy már legalább 30 perce nem volt manuális Save.

A harmadik epizód egyébként sokak által szidott darab, én horrorrajongóként azt is kedvelem. Bár a látvány terén itt vannak kifogásolni való elemek, hiszen a pixel(art) külsővel ellentétben a korának célhardvere mára megkopott, messze nem olyan erős, mint amilyennek akkoriban számított, így a baltával faragott arcú karakterekkel megelevenedő átvezetők manapság már inkább viccesek. Nem úgy, mint maga a cselekmény, a pokoli kaland, ami viszont az első percektől kellően nyomasztó, az életre kelt rettenet súlya pedig csak úgy ránehezedik a kicsit összetettebb játékmenettel küzdőkre. Ha van videojátékos előzménye a Dead Space fantasztikus űrhorrorjának, akkor az a Doom 3, ami klausztrofóbiás helyszíneivel tényleg állandó nyomás alatt tartja áldozatait, emellett rémisztgetései sem a cirkuszi mutatványokat idézik, hanem pontosan időzített mestermunkát jelentenek. Jó, az első epizód szerintem is a legjobb, még mindig magasan vezet mindenben, de na, egy kellemes kis borzongásra a harmadik is tökéletesen megteszi, meg ha esetleg kimarad, akkor is érdemes végigjárni a fejlődési útvonalat. Ha meg megvolt anno, akkor ideális lehetőséget kapunk az ismétlésre. Vagyis csak majdnem ideálisat.

Pokolian jó

Merthogy azért vannak hibák, amik egyébként fel sem tűnnek, ha valaki nem indította el a programokat az elmúlt 10 évben. A zenékben is előfordulnak furcsaságok, a képfrissítésben és képarányban szintén, az fps viszont tényleg egy olyan téma, amit a kimondottan erős hardverek mellett nagyon nem is tudok megmagyarázni. Szóval meg sem próbálom. A startnál ráadásul muszáj volt bejelentkezni a Bethesda klienssel, amivel kapcsolatban a kiadó már ígéretet tett, hogy az illetékesek mielőbb frissítik a rendszert, hogy erre ne legyen szükség, így ez a probléma bármikor múltidőbe kerülhet.

A többi viszont marad, meg a rengeteg pozitívum és élmény is. A teljesítményeket természetesen acsikkal és trófeákkal honorálja a rendszer, lehet jó kis képeket lövöldözgetni, ami mindig jó móka, illetve újra lehet élni az FPS-ek hőskorát, amit a nagyszerű Wolfenstein után a Doom tett igazán felejthetetlenné. Éppen ezért az első két rész tényleg időtlen klasszikus, amin nem fog a kor, ezeket bármikor, bárkinek lehet ajánlani, de szerintem tegyetek egy próbát a harmadik epizóddal is, már csak azért is, mert úgy a teljes a trilógia. Jó borzongást és szórakozást!