Az már más kérdés, hogy az élmény nem tartott túl sokáig, de ne is szaladjunk ennyire előre! Ha a kétfős Minor Key Games első játékáról van szó, nem lehet csak úgy a dolgok közepébe vágni – már csak azért sem, mert nincsenek mentési pontok, és ha meghalunk, búcsút inthetünk minden cókmókunknak is. Az Eldritch tehát első ránézésre egy kőkemény roguelike akciójáték, melynek kificamodott kis lényeit a vérfagyasztó Cthulhu-mítosz ihlette.
Szenvedéseim krónikája
A javarészt kölcsönvett történet szerint egy rendkívül szerencsétlen flótást alakítunk, akit valamikor régen bezártak egy labirintusszerű könyvtárba. Hogy mindez miért történt, kezdetben nem világos (talán nem vittük vissza időben a kikölcsönzött Necronomicont), később pedig már annyira lényegtelennek tűnik, hogy jóformán el sem olvassuk az erről szóló könyvecskéket. Annál gyakrabban forgatjuk majd azonban azt a három kötetet, melyek sziporkázó aurával lebegnek a főcsarnokban, ezek jelképezik ugyanis a kapukat abba a földöntúli dimenzióba, ahol minden bizonnyal kismilliószor fogunk meghalni.
No, nem mintha a feladatunk olyan rettentő bonyolult lenne ezeken a barátságtalan létsíkokon. Általában csupán annyit kell tennünk, hogy a többszintes útvesztő legmélyére hatolva megszerzünk egy tárgyat, ami aztán megnyitja a következő pályát – és így tovább a befejezésig. A kihívás nyilván abban rejlik, hogy a barlangokban lófráló szörnyek nem szívesen válnak meg ezektől az ősi ereklyéktől, és bizony nem nyugszanak, amíg át nem tessékelnek minket a túlvilágra, jobban mondva abba az ezerszer látott, elátkozott könyvtárba. Persze mi sem vagyunk teljesen tehetetlenek a halpofájú mutánsokkal és a köpködő gyíkemberekkel szemben: a minden egyes nekifutásnál újrarajzolt labirintusban különböző fegyvereket és mágikus képességeket szerezhetünk, melyek jó eséllyel megkönnyítik a túlélést, feltéve, hogy ellenfeleink a sebezhető fajtából valók… Ha viszont belebotlunk néhány rosszarcú halhatatlanba, nem marad más, mint a körülményes lopakodás, vagy rosszabb esetben az eszeveszett futás, ami általában azzal végződik, hogy egy csapdában felnyársalva várjuk be üldözőinket. Ezután pedig kezdődhet minden elölről tárgyak, képességek és extra életerő nélkül – egyedül a varázslatokat is tápláló iszapzöld pénzérméket tudjuk félretenni, ha valamelyik zugban találunk egy erre szolgáló ládikát.
Amit nem rejt a mély
Az Eldritch tehát egy legkevésbé sem elnéző játék, és a roguelike kategóriában ez rendjén is van így. A nehézség a második, sivatagi világ megnyitásától kezdve egészen könyörtelen, ezzel pedig garantált az a rendhagyó, kínkeserves szórakozás, amiért a műfaj rajongói úgy epekednek. Van azonban néhány roguelike-elem, ami a program életre hívásakor kimaradt a sátáni rituáléból, annak ellenére, hogy a játékformából adódóan szinte kötelező lett volna a használatuk.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy az Eldritch a konkurenciához (például a Binding of Isaachez, vagy a Rogue Legacyhez) képest meglehetősen sekélyesre sikeredett. Egyszerűen kevés az összegyűjthető vagy megvásárolható tárgy, és sajnos a szörnyecskék elfajzott családfája sem túl szerteágazó. Ebből pedig az következik, hogy a játék egy idő után szinte ismétli önmagát, vagyis hiányzik a kellő változatosság, ami jelen esetben elég súlyos probléma a gyakori elhalálozások miatt. A helyzet ugyanakkor nem teljesen menthetetlen, hiszen a barlangokat belengő túlvilági atmoszféra és az ellenfelek kísérteties neszezése még így is fenn tudja tartani a feszültséget (és az érdeklődést) – legalábbis addig, amíg vérmérsékletünktől függően rá nem ununk a szörnyekkel együtt ismétlődő hanghatásokra.
Hiába hív Cthulhu?
Ez az előbb-utóbb elkerülhetetlen pont egyfajta választóvonal a játékban. Itt derül ki ugyanis, hogy a jóleső borzongás nélkül, a kissé komolytalanná váló hangulatban is élvezetet nyújt-e a puszta kihívás, ami mellesleg az első végigjátszás után csak fokozódik a megnyitott New Game Plus módban. Aki tehát rajong a roguelike játékokért, valószínűleg az Eldritch-csel is megtalálja majd a számítását, a tizenkét eurós ár mellett pedig kifejezetten jó üzletet csinál a véletlenszerűen generált pályákért cserébe. A megrögzött Cthulhu-fanatikusok azonban jobban teszik, ha messziről elkerülik a Minor Key Games játékát, és a házi Lovecraft-oltár elé telepedve inkább elmormolnak pár szentségtelen imát a Nagy Öregekhez. Egyszer talán ők is meghallgatják a fohászokat, és kapunk majd egy olyan játékot, ami miatt tényleg érdemes lesz újranyitni a Lipótmezőt…
