Az Empire of Sin ugyanakkor nem írható körül egyszerűen: egyszerre birodalomépítős tycoon, grand strategy elemekkel is kacsingató mély stratégia, a 4X-kereteit rugalmasan kezelő imitátor, és a stratégiai szerepjátékok elemeiből a maga kénye-kedve szerint szemezgető stíluskmix, melyben nem egy előre megírt történetet kell követni, hiszen a sajátodat írod. Teszed mindezt egy a korszakban akár tényleg létező, a szervezett bűnözés aranykora idején tevékenykedő gengsztert irányítva. A repertoár több mint egy tucatot számlál, és az egyes személyiségek, ha nem is fundamentálisan, de azért jelentősen el tudnak térni egymástól. Egyrészt mert mindegyikük a birodalom más és más területein jeleskedik (például egy adott típusú termelés hatékonyságának növelésével, költségeinek csökkentésével), másrészt mert mindegyiküknek van egy olyan különleges harci képessége, amellyel más jó esetben nem rendelkezik.

Az biztos, hogy ezen a téren a változatosságra nem lehet panasz, hiszen az olyan élő legendák is tiszteletüket teszik, mint Al Capone, de mellé még számos fiktív vagy más városban, esetleg más országban tevékenykedő maffiózó benéz Chicagóba. Az Empire of Sin ugyanis itt, a modern szervezett bűnözés "fővárosában", az 1920-as években játszódik, amikor az alkoholtilalom árnyékából kiskirályok nőttek ki, pénzzel, erővel és persze fegyverekkel szervezve befolyást, területet és hatalmat

A bűn terítői

Te pontosan egy ilyen aspirációkkal rendelkező karaktert alakítasz, aki épp megérkezett a városba, és csupán egy cél lebeg a szemed előtt: mindent megszerezni, ami csak lehet. Ez a "minden" jelen esetben akár a komplett várost is jelentheti, de kezdetben azért realisztikusabb beérni pár háztömbbel, esetleg egy komplett kerület egy nagyobb szeletével, mielőtt az ember nekiindulna a többi negyednek. Ez már csak azért is ildomos, mert ha nem is földönfutót, de semmiképp sem valami nagyhatalmú, végtelen pénztárcájú cézárt irányítunk: habár rendelkezésre áll pár ezer dollár, minden mást meg kell venni vagy épp meg kell szerezni.

A birodalomépítés kezdetben így valamennyire a hagyományos tycoon-játékokat idézi, azaz a rendelkezésre álló tőkéből igyekszünk mindent kihozni, például épületek felvásárlásával és azok termelőegységgé alakításával, de gengszterként persze jóval logikusabb – és gazdaságosabb – inkább erővel elvenni azt. Akármelyik stratégiát is választjuk, a folyamat igazából ugyanaz: elsőként ajánlott felbérelni egy-két társat, és aztán nekiindulni az elhagyatott, pár suhanc által elfoglalt épületeknek, majd a korábbi lakókat erővel kitessékelve már be is indulhat az üzlet.

Ez rögtön minimum három réteget tömörít: a csapatépítés például önmagában is egy elég sok lehetőséget rejtő folyamat, melynek során egy hatalmas, több mint félszáz figurát tartalmazó hálóból kell kiemelni a nekünk szimpatikus vagy az épp szükséges alakokat, akik aztán mind százalékot kapnak a bevételből. Nemcsak, hogy mindegyikük egyedi képességekkel, saját képességfával rendelkezik, de általában egy személy felvétele egy vagy több kizárásával jár – a felbérelhető alakok közti kapcsolati hálóra az ellenkezője is igaz, azaz mindenkinek van egy vagy több szeretett ismerőse, családtagja is, akiket, ha sikerül egy csapatba terelni, akkor némi extra támogatás zsebelhető be. A csapat menedzselése később is fontos marad, mindenki tapasztalati pontot szerez, szintet lép, új képességeket sajátíthat el, és saját felszereléssel rendelkezik, amit mi magunk válogathatunk össze. Berakható nekik elsődleges és másodlagos fegyver, gránát, gyógyító csomag vagy közelharci fegyver is. Ezek keverésével, minden lehetőség lefedésével lehet egy igazán ütős, minden téren jártas verőlegény-brigádot létrehozni, akik már a komolyabb harcokban is megállják a helyüket.

Ólomosztás

Merthogy harcolni folyton folyvást kell, néha védekező állásban (ha például egy rivális banda megtámadja valamelyik üzletünket), de leginkább támadóként. Az Empire of Sin ezen a téren a stratégiai szerepjátékokat, elsősorban az XCOM-ot követi. Minden összecsapás körökre osztva zajlik, a jól ismert receptet követve – a véletlenszerű körsorrend alapján lehet általában két akciót végrehajtani: egyrészt lehet helyezkedni, fedezékek mögé bújni a mozgás által (a helyszínek négyzetrácsra vannak osztva), másrészt akciózni, ami szinte minden esetben lőfegyver használatát jelenti. A támadás értelemszerűen a kör végét is elhozza, a sikert pedig csak néha – minden lövésnek és ütésnek százalékos esélye van a sikerre, és ez sem lenne sRPG, ha nem lehetne hatalmas melléütést csinálni akár 5 centiméter távolságból is. A rendszer egyszerűsége ellenére az összecsapások kifejezetten élvezetesek, még ha újdonságot nem is nagyon tartogatnak (az egyedi képességeken felül). Problémamentesnek azonban nem nevezhetők, az ellenfelek mesterséges intelligenciája ugyanis közepes szinten is meglehetősen hiányos. Örömmel futnak a saját fegyvercsövek elé, ha kell, bemasíroznak a területtámadások hatósugarába, és a fedezékek használatát sem mindig tudják a helyén kezelni. Ez a figyelmetlenség a saját csapatra természetesen nem igaz, hiszen ott minden szereplőt nekünk kell irányítani, butának lenni pedig már csak azért sem lehet, mert a permanens halál intézménye itt is jelen van. Az, aki elvérzik, végleg kiesik a játékból; a komolyabb sérülést elszenvedők sem állnak talpra azonnal, ilyenkor akár egy egész hónapra is kieshetnek, és mivel még ekkor is fizetni kell nekik, ezért ezt nemcsak ők, de mi magunk is komolyan megérezzük.

A pénzmenedzselés legalább annyira fontos, mint a csatában való siker, ha nem a legfontosabb: ez adja a birodalom alapját és ez biztosítja a jövőjét is. A fix és minden költséget fedező bevétel eléréséhez értelemszerűen az szükséges, hogy a városból minél nagyobb szeletet hasítsunk ki, és az így megkaparintott épületekbe olyan intézményeket telepítsünk, mint a kaszinó, a hotel, zugkocsma, szeszgyár vagy a bordélyház. Ezek természetesen több lépcsőben is fejleszthetők, ezáltal növelve a hatékonyságukat és vele párhuzamosan a bevételt, de képesek összedolgozni is: a bordélyház és a kaszinó tövébe lerakott hotel a szokásosnál nagyobb forgalmat tud generálni, és az sem mindegy, hogy a szeszgyár mit termel, hiszen egy alacsony jövedelmű, többnyire munkások lakta negyed előbb fog betérni a kocsmába az olcsó sörért vagy whiskeyért, mint a méregdrága pezsgőért. Ezen gazdasági modell stratégiai része ugyanakkor komoly mélységet rejt: figyelni kell a kiadásokra, az egyes kerületek és negyedek összetételére, a rendőrség gyanújára, a rivális bandák járőr-útvonalára, és a saját gengszterbirodalom által nyújtott előnyökre és hátrányokra.

Szerv-e-zett

A kezdeti bandából ugyanis elég gyorsan egy igazi bűnszövetkezetet kell létrehozni, előléptetésekkel, tanácsadókkal, és mindennel, ami csak a maffia-filmekből ismerős lehet. Az élet az Empire of Sinben ugyanis soha sem unalmas, a város teli van rivális bandákkal, akikkel ugyan ideiglenes szövetséget, stratégiai együttműködést lehet kötni, de előbb vagy utóbb mindenképp kenyértörésre kerül sor. Már csak azért is, mert hagyományos értelemben vett történet nincs, az Empire of Sin teljes egészében sandbox alapú játék, ahol ugyan minden bossnak van egy rövidke történeti szála, de alapvetően véletlenszerű küldetéseket követünk és teljesítünk, és megpróbáljuk addig kihúzni, amíg csak lehet, és míg be nem következik a vég. Vagy mert meghal a bossunk, vagy mert elfogy a pénzünk, esetleg eltipornak a riválisok, netán elkap a törvény. Sajnos a történetmesélés, a tartalom terén messze nem rózsás a helyzet, nagyon kevés küldetés van és azok is ismétlődnek az újrapróbálkozások alkalmával, ahogy a felbérelhető emberek listája is fix. Megközelítőleg sincs akkora kiszámíthatatlanság és változatosság, mint az itt-ott inspirációs forrásként is említhető Crusader Kings/Europa Universalis párosban, és ez hosszabb távon azért kedvét szegheti a birodalomépítésnek. Ahogy az is, hogy az itt ábrázolt Chicago semmiképp sem érződik egy igazi, hiteles városnak, sokkal inkább egy nem annyira hihető filmdíszletnek – az utcán köröző autókkal és járókelőkkel, a folyamatosan telő idővel, aminek igazából szerepe sincs azon túl, hogy a bevétel és a sérülések begyógyulása napokhoz kötött.

Az Empire of Sin mindenesetre egy karakteres és ötletes darabja annak a maffia témájú birodalomépítős műfajnak, amely nagyon ritkán gazdagodik új családtaggal. Sokkal jobb, sokkal kidolgozottabb, sokkal hangulatosabb, mint a hasonszőrű Omerta volt, és van annyira komplex, mint a műfaj abszolút királya, a Gangsters-széria. De egy kicsivel több történet, esetleg egy fixebb keret, némileg több útmutatás és egy jobban kiaknázott helyszín sokkal magasabbra is juttathatná – így a világ és a műfaj uralása helyett be kell érnie Chicagóval!