Amikor a steames adatlapon lecsekkoltam az Eternity: The Last Unicornt, úgy tűnt, hogy egy jó kis ARPG-vel állok szemben. A sztori is érdekesnek tűnt, amely szerint a tündék halhatatlanságát szolgáló unikornisok a kipusztulás szélére kerültek, hála valamiféle boszorkányságnak. Csupán egy maradt, de az is haldoklik. A tünde Aurehen azonban szerencsére rátalált, és a fejébe veszi, hogy az egyszarvút megszabadítja az átoktól, és visszaadja a tündéknek a halhatatlanságot. Ez persze nem egyszerű feladat, kalandos útja során rengetegen próbálják küldetésében megakadályozni. Aztán elindult a játék, a szemöldököm pedig nagyon hamar felszaladt a homlokom közepére.

Sánta gebe

Az első meglepetés a menüben ért, mert egerészni itt bizony nem lehet. Ugyanígy felejtős az enter és az esc használata, helyettük ott az E és a bal shift. Én tényleg nem vagyok kötözködős típus, de amikor a menüben történő navigálás elkezdi megnövelni a vérnyomásomat, ott úgy érzem, baj van. Persze ekkor még bizakodtam, elvégre kit érdekel a menü? Ki gondolta akkor, hogy ez lesz a legkisebb gondom?

Az új játék elkezdésével végignézhetünk egy csupán zenével aláfestett felvezetőt, ami summázza a sztori kiindulópontját. Ezután máris átvehetjük az irányítást Aurehen felett. Az egeret meglökdösve szomorúan konstatáltam, hogy továbbra sem működik, egész pontosan a kamera nem moccant, merthogy a játék fix kameraállásokat használ, ami ad egyfajta retró élményt. Hogy kinek jó és kinek rossz élményt, az egyénfüggő – nekem az utóbbi, mert a fix kamerával már az első Resident Evilök idején is ki lehetett kergetni a világból.

Irányított rémálom

Mindezek után felmerült bennem az a perverz gondolat, hogy kicsit átszabom a gombkiosztást, révén nem WASD-zek, jobban kézre állnak a nyilak. Hamvába halt öltet volt, merthogy a billentyűzet nem testre szabható. Azért tök jó, hogy 2019-et írunk…

A játék meghatározó eleme, avagy a harc szerencsére nem bonyolult. Van gyenge és erős támadás, blokkolás, kitérés, továbbá ott a szuperképesség ellövése. Ez így rendben is lenne, ha a testre szabhatatlan, és véleményem szerint rosszul kiosztott gombok és a fixált kamera miatt néha idióta szögben belátható pályarészek nem nehezítenék meg még jobban az amúgy is kifejezetten problémás összecsapásokat.

Mert bizony az ellenség egyetlen ütéssel lecsaphatja az életerőd nagyját, míg te alig sebzed. Az sem fér a fejembe, hogy miért nem lehet mindkét támadási mód, azaz a gyors és az erős is az egéren, míg a blokkolás tökéletesen elfért volna a bal ctrl-en, amire egy ritkán használt funkciót helyeztek. További negatívum, hogy a blokkolás abszolút hasznavehetetlen, a szuperképesség meg pár másodpercig védtelenné teszi hősünket, így pont akkor nem használhatjuk ki, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, vagyis az ellenség tömeges támadásakor. Ezenkívül hiába tömegpusztító ez a képesség, még a legkisebb ellenfeleket sem öli meg.

Mindezeknek hála az akció mindig így zajlik: ütsz, kitérsz, ütsz, kitérsz. Meghalsz. Checkpointra visszatöltesz. Újabb akció. Ütsz, kitérsz, ütsz, kitérsz. Meghalsz, ismétlés, és kis szerencsével sikerül eggyel továbbjutnod a checkpointok sorában. Kicsit olyan Dark Souls-light-os, csak az irányítás miatt sokkal frusztrálóbb. Az sem pozitívum, hogy nincs lehetőség a tárgyakat gyorselérésre tenni, minden cuccért egyenként kell belépni az I-vel elérhető tárgymenübe, ami pont nem esik kézre. De jobb nem is próbálkozni a harc közbeni gyógyítással vagy a mérgezés megszüntetéssel, mert amíg hősünk megszlopálja az életmentő nedűt, addig szépen felszecskázzák.

A mentési rendszer sem lesz a kedvencünk. A játék részben checkpointrendszert használ, ám ez tényleg csak az újraéledést szolgálja. Ha már ki szeretnél lépni a játékból, akkor el kell jutni az egyik tábortűzig, ahol elmentheted a programot. Hogy addig 1500-szor meghalhatsz, az nem érdekes. Továbbá elég frusztráló, hogy a bossok átvezető videói nem ugorhatók át, így azokat meg kell nézni minden egyes elhalálozás után. Valahol a 10. és a 20. újrázás között az alt+F4 igazán csábítóvá válik, még akkor is, ha már egy órája nem láttál tábortüzet.

Még egy kis savazás

Ráadásul néhány bug kifejezetten hajmeresztővé teszi a játékot. Például amikor végre átjutsz egy nehéz területen, és azért kell visszatölteni az állást, mert nem lehetett kilépni a párbeszédből. Ugyanígy hajlamos megtépni az ember a haját, amikor lenyomja a kitérés vagy a támadás gombot, de a karakter meg sem rezdül – ez amúgy egy nagyon általános jelenség, ami még nehezebbé teszi a harcot. És akkor is csomót kötöttem az idegeimre, amikor úgy halt meg a karakterem, hogy még bőven volt életereje…

Azt sem fogom a játék javára írni, hogy mindenki néma. A legtöbb hang, amit a szereplők kiadnak, az a nyögés vagy – ha éppen törpbe futunk – a böfögés. Meg néhány öblös „híja” kardcsapáskor. Ez szerintem nagymértékben levon a játékélményből, főleg annak tükrében, hogy rengeteg szöveg van a programban.

Öröm az ürömben

Azért szerencsére van néhány pozitívuma is az Eternitynek. Kifejezetten feldobja a játékot a két főhős, akik különböző képességekkel bírnak. Aurehen fürge, továbbá másodlagos fegyverének, a nyílnak hála távolabbról is felvehetjük a harcot az ellenséggel. A másik hős egy viking, Bior, akinél pedig a pajzs szolgál előnyökkel, ugyanis védekezéskor ez kifejezetten hasznos. A karakterek között a játék automatikusan vált, ha a sztori megkívánja. 

A játék alatt a Dark Soulshoz hasonlóan kristályokat lehet gyűjtögetni, ezekből finanszírozhatjuk a jobb cuccokat, életmentő löttyöket, mérgezést csökkentő növényeket és így tovább. Új eszközöket is építhetünk, ezek egy része a képességeinkre lehet hatással, például növelheti a visszanyerhető életerő mértékét, vagy több esélyt kapunk a kivégzésekre. Ez már csak azért is jó, mert szintlépéskor minden egyes jellemzőnk automatikusan fejlődik, szóval nincs lehetőségünk a skillek egyéni fejlesztésére.

A pozitívumok között említeném meg a remek zenét és az ellenfelek változatosságát. Ez utóbbira aztán tényleg nem lehet panasz. Vannak itt méregköpő pókok, óriás farkasok, trollok, zombik, agresszív gombák és így tovább. A skandináv mitológia minden szörnyszülöttje tiszteletét teszi. Kiirtásuk pedig kellő türelmet igényel, már csak azért is, mert eléggé random viselkednek. Értem ez alatt, hogy például a zombik hol felrobbannak, hol nem. Néha a pókok mérget köpnek és agresszívan támadnak, máskor meg csak állnak, és csendben várják, míg szépen kardélre hányjuk őket. És ez csak két példa. A főellenfeleknél meg külön öröm, hogy még kitérni is nehéz előlük. Például mindjárt az első jószágnál, egy óriási kalapácsot lengető rosszarcúnál megtapasztalhatjuk, hogy hiába állunk mögötte, amikor lesújt a pöröllyel, akkor is ugyanúgy sérülünk, mintha előtte, azaz a kalapács útjában álltunk volna. És naná, hogy miközben mi a legerősebb ütéseinkkel is alig sebezzük, addig ő három ütéssel a másvilágra küld minket.

Lődd le, ne szenvedjen

Sajnos azt kell írnom, hogy az Eternity: The Last Unicorn nem jó játék. Volt benne lehetőség, de a pocsék irányítás, a bugok jelenléte, az átgondolatlan mentési rendszer és a mindezek miatt frusztrálóvá váló harcrendszer sajnos tönkreteszi. Egy nosztalgikus akció-szerepjáték helyett idegőrlő produktummá vált, amit jó szívvel senkinek sem ajánlanék.