A Halálos iramban filmek végeláthatatlan sora már ihletett videojátékos franchise-t, pontosabban annak új irányvonalát, ami nagyjából tíz évig uralkodó maradt. Bizony, az idősebb olvasók most kórusban vágják rá, hogy Need for Speed: Underground és folytatásai – nem csoda, hogy nyugatra eddig csak mobilos formában érkeztek hivatalos átiratok, míg Japánban, ahol egyébként is nagy népszerűségnek örvend az utcai veszélyezte… izé, versenyzés, a játéktermek, majd később a helyi PlayStation 2-k két Fast & Furious programot is kaptak. Ezek a játékok egyébként a maguk kategóriájában tényleg jók, érdemes őket beszerezni, már ha van hozzájuk megfelelő konzolunk. És hogy mi a helyzet a Showdownnal? Semmi, jobb elásni a hátsó kertben, és ha valaki kérdi, az egész csak városi legenda!
Kukafutam
Irigyellek benneteket, amiért ti ennyivel elrendezhetitek a játékot, nekem ugyanis muszáj volt játszanom vele, és azóta nem vagyok ugyanaz az ember. Pedig a lehetőség adta magát, hogy egy igényes, arcade jellegű, pusztán szórakoztató NFSU-klónt készíttessen az Activision, melyben tényleg csak a ponttáblák meghódítása a lényeg, sok-sok éjjeli versenyzéssel és gyönyörű autócsodákkal. Van azonban egy bökkenő: a Halálos iramban ma már csak érintőlegesen szól a versenyekről, helyettük kőkemény akciófilmeket gyárt Hollywood, és a Showdownt fejlesztő Firebrand Games is szeretett volna valamilyen látványos hibridet összehozni, ami még saját sztorival is rendelkezik. Még szerencse, hogy ez sem több a korábbi filmek keverékénél, mert így még a megszállott rajongók is nyugodtan elkerülhetik ezt a borzalmat. S ha már használtam a „látványos” szót, érdemes megjegyezni, hogy a Showdownnál rondább játékot évek óta nem láttam. A textúrák a legcsúfabb PS2-es játékokat idézik, a fények olyan statikusak, hogy bántják a szemet, az autómodellek pedig kevesebb poligont számlálnak, mint a GRID 2 bármelyik visszapillantó tükre. Egyszerűen hihetetlen, hogy miképp lehetett ezt így piacra dobni – s még mielőtt azt hinnétek, hogy a játékélmény kárpótol, ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket.
Menekülj!
A játékmenet több küldetésre oszlik, és ezek a maguk módján még változatosnak is mondhatók. Egyszer egy széfet vonszolnunk végig a városon két autóval, miközben a rendőrök meg akarnak állítani minket, máskor pedig dobogós helyen kell végeznünk egy futamon, ezt követően pedig megerősített páncélautókkal randalírozunk, szétzúzva az akadékoskodó zsaruk verdáit. Egy-egy küldetés úgy 5-10 perc hosszú, a Showdown kipörgetése pedig nagyjából két órát vesz igénybe. Ez így nagyon kevés ugyan, de tekintve, hogy a játék iszonyatosan ronda és tele van olyan programhibákkal, amik sokszor nevetségesen nehézzé teszik az egyébként rendre villámcsapásszerűen véget érő feladatokat, nos, ez a kétórás „élmény” bőven elég lesz minden kiéhezett mazochistának. Külön poén, hogy a küldetéseket átvezető videók kötik össze, melyekben két huszonéves szupernyomozó kockamaca meséli el a kusza és minden téren felesleges sztorit – vicces látni, hogy bár mozgásuk a Resident Evil első részének CGI-jeleneteire hajaz, azért a mellük akkora, hogy csoda, hogy le tudják engedni a karjukat.
Halálos iramban az uninstall felé
Minimális pozitívum, hogy a küldetések teljesíthetők kooperatív módban is, és ilyenkor talán annyira nem idegőrlők, de jó kérdés, hogy találunk-e olyan elmebeteget, aki leül velünk Fast & Furious: Showdownt játszani. Bár a sorban feloldott missziók és az opcionális kihívások teljesítésével feloldhatunk autókat, a viselkedésük között nem igazán van különbség, és mivel a tálalás kritikán aluli, sokkal jobb választás elővenni valamelyik régi NFS-t. De tudjátok, mit? Ha a Showdown nem negyven eurót kóstálna, hanem mondjuk ötöt, akkor azt mondanánk, hogy szódával elmegy, a bájosan gagyi trash-játékok kedvelőinek pedig kifejezetten kötelező lenne. Ennyi pénzért viszont a dolog színtiszta pofátlanság, amit sem mi, sem a vásárlók nem tolerálnak.
