Ha veterán Final Fantasy-rajongóként az utóbbi években néha úgy érezted, hogy a sorozat a monumentalitás, a valós idejű összecsapások és a fotorealizmus oltárán kicsit elveszítette azt a meghitt, mesebeli varázst, amiért egykor megszerettük, akkor nyugodtan ki tudom jelenteni, hogy a Resonance bizony neked szól. A Square Enix és a Lancarse közös gyermeke pont oda nyúl vissza, ahonnan a legendás franchise elindult, mégis friss, modern köntösben tálalja a nosztalgiát. De vajon mi történik akkor, amikor egy egykori mobiltelefonos sikersztori (a Final Fantasy Brave Exvius első, Lapis nevű történeti íve) átültetésre kerül egy teljes értékű, nagyköltségvetésű, egyjátékos HD-2D JRPG-be? Több napon keresztül nyúztam a Resonance-t és ki tudom jelenteni, hogy ekkor egy olyan mestermű születik, amely egyszerre ünnepeli a múltat és mutat utat a jövőbe.
Visszarepültem a 90-es évekbe?
A vizuális stílus azonnal szíven üti a nosztalgiára vágyó játékost. Az HD-2D technológia alkalmazása a Final Fantasy univerzumban igazából messze nemcsak egy esztétikai döntés, hanem egyfajta szerelmeslevél a pixelkorszakhoz (az I–VI. részek aranykorához). A gyönyörű, részletgazdag pixelgrafika dinamikus kamerakezeléssel és modern fényeffektekkel keveredik, miközben a hangulatot áthatják a sorozat örök klasszikus elemei: a levegőben úszó léghajók, a birodalmak sorsát irányító mágikus kristályok, a hűséges moogle-k és a hangulatos fogadók. A készítők ráadásul megpendítettek egy olyan nosztalgikus húrt is, amiért a rajongók évek óta könyörögtek: visszatért a hagyományos világtérkép (World Map). Az utóbbi évtizedek lineárisabb folyosói után felemelő élmény újra szabadon bejárni a kontinenseket, titkokat kutatni, és a láthatáron felbukkanó kihívások után eredni. A Resonance konkrétan kimaxolja a nosztalgiát és nekem is egyből eszembe juttatta azokat az időket, mikor még PSX-en ismerkedtem az FF-szériával. Lehetettem vagy 10 éves, mikor a 17. kerületi Tesco-ban a kezem ügyébe akadt a Final Fantasy VIII négy lemezen (!) terpeszkedő, PS1-es kiadása. Úgy kellett könyörögnöm a szüleimnek, hogy vegyük meg (akkoriban sem voltam ám olcsóak a videojátékok!), otthon pedig – és erre a mai napig emlékszem –, nem vettem észre, hogy egy átvezető mikor váltott át tényleges játékmenetbe. Igen, ennyire szép volt a látványvilág, és most a 2000-es évek elejéről beszélek!
A Resonance alapjait ugyan a Brave Exvius lenti, Lapis nevű világa adja, a narratíva azonban mélyebb, drámaibb és sokkal egységesebb formában kel életre. A cselekmény ott indít, hogy a Föld Kristálya megsemmisül a titokzatos Veritas of the Dark pusztító támadása következtében, romlásba taszítva a világot. Itt lép a színpadra a két főhős, Rain és Lasswell, akiknek a köteléke, testvéri rivalizálása és lovagias elhivatottsága adja a történet gerincét. Rain figurája különösen érdekes a komplex apaképe (eltűnt édesapja, Raegen emléke) és morális dilemmái miatt, míg a titokzatos lány, Fina felbukkanása konkrétan metafizikai rétegeket ad a cselekményhez. A lore legizgalmasabb húzása mégis a Visions (Víziók) rendszere. A történet és a harcrendszer logikájába szervesen beépülve meg lehet idézni a múlt ikonikus Final Fantasy karaktereinek „visszhangjait”. Olyan legendák harcolnak így a csapat oldalán, mint Cloud Strife (továbbfejlesztett fizikai csapásokkal és villám-mágiával), sőt, a sorozat egyik legikonikusabb antagonistája, Sephiroth is felbukkan egy epikus szuper-boss küzdelem keretében. Ez a fajta metanarratíva tökéletesen rezonál a franchise hamarosan elkövetkező (decemberben esedékes) 40. évfordulójával, miközben abszolút logikusan simul bele a Resonance saját mítoszába.
Régi ismerős, de új köntösben
A harcok terén a Square Enix bátran hátat fordított az utóbbi részekre jellemző frenetikus, valós idejű akciónak, és visszatért a stratégiai körökre osztott (turn-based) gyökerekhez. Ez azonban ebben az esetben nem jelent egyszerű nosztalgialassítást: a rendszer mechanikailag mély és rendkívül modern. Az ellenfelek gyengeségeinek kiaknázásával feltölthetjük a Stagger mérőket, amivel megtörhetjük a védelmüket, a megtörést (Stagger) követően extra körökhöz jutunk, és levezényelhetjük a pusztító Resonance-támadásokat. Még érdekesebb, hogy a Visionök bevonása a csapatszerepbe soha nem látott mélységet ad a taktikázásnak, hiszen minden megidézett legenda sajátos képességekkel támogatja a bagázst és nem mellesleg a speckó támadások olyan látványosak, hogy kisül az ember agya! Egy igazi JRPG-ben persze a mellékszálak minősége legalább annyira fontos, mint a főtörténet. A Final Fantasy Resonance ezen a téren sem okoz csalódást. A világ becserkészése során belefuthatunk a sorozat örök vándorába, Gilgameshbe, próbára tehetjük magunkat a halálos szörnyeket rejtő Colosseum porondján, feltörhetjük a legendás fegyvereket őrző Chamber of Arms zárait, vagy végső próbatételként szembenézhetünk az Ultima Weaponnal.
Láthatod, hogy a Resonance látványvilága szándékosan pixelart, amivel a régebbi epizódokat és persze a klasszikus JRPG-korszakot idézi. Ez egyből, a legelső pillanattól fogva visszarepít a múltba, és biztos vagyok benne, hogy a hardcore-rajongóknak örömkönnyeket fog csalni a szemébe. Olyan ez, mint egy szerelmeslevél a Final Fantasy korai részeihez. A látványon túl viszont ott van egy felettébb érdekes (eredeti) történetszál, korrekt szinkron és persze a sorozatra jellemző, hol epikus, hol lágyan simogató zenei betétek – Noriyasu Agematsu remek munkát végzett, bár a főtéma nekem nem ragadt a fülemben.
Ha már idáig eljutottál, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy FF-rajongóként TE magad is szemezel a játék beszerzésével! A végső konklúzióm ennek fényében az, hogy a Final Fantasy Resonance azért láthatóan nem akarja megújítani a keretet, és szerintem talán ez a legnagyobb erénye. Pontosan tudja, hogy mi tette nagyszerűvé a klasszikus generációkat, and ezt a tudást ötvözi a mai technológia szépségeivel. Hibái – mint a néha kissé felemás lokalizációs részletek vagy a mobileredetből fakadó kisebb szerkezeti kompromisszumok – eltörpülnek amellett a hamisítatlan, melankolikus és egyben felemelő kaland mellett, amit nyújt. Ha TE is a pixelkorszak vagy a PS1-es aranykor gyermeke vagy, ezt a játékot nem hagyhatod ki: a kristályok fénye végre újra a régi fényében ragyog!
A tesztkódot köszönjük szépen a Cenega Hungary Kft.-nek!
Borítókép forrása: Square Enix
