Amikor a Tim Schafer által vezetett Double Fine Productions bejelentette, hogy felújítja a minden idők egyik legjobb kalandjátékaként ismert Full Throttle-t, összefutott a nyál a számban, ugyanis ez volt az a kései LucasArts-alkotás, amin talán a legjobban látszódott, hogy a koránál erősebb hardvereken még annál is jobb lehetett volna, mint amilyen végül lett. Márpedig jó volt. Nagyon jó.

El kell fogadni azonban a tényt, miszerint a nosztalgia alaposan bekavarhat az ember ítélőképességébe. Ennek megfelelően a Full Throttle egy mai játékos számára már egyáltalán nem úgy hat, mint azoknak, akik ismerték és szerették, és pusztán a dicső múlt megidézése végett hajlandók ismét pénzt áldozni rá. Ők azok, akik nagyon jól járnak a vásárlással, és már most, a cikk elolvasása előtt nyugodtan a pénztárcáért nyúlhatnak. A többiek viszont olvassák el ezt a két oldalt, mert az, amit az én generációm (30+-os olvasók) látatlanban is istenít, egyáltalán nem biztos, hogy ifjonci szemmel is vonzó, sőt.

BEN-NE A SLAMASZTIKÁBAN    

Különös vidéken járunk, valamikor a jövőben, de nem a miénkben, hanem egy olyan világéban, ahol a benzinfaló szörnyek idővel egyre nagyobbak, fenyegetőbbek lettek, az amerikai sivatagot pedig futurisztikus szupermotorokon terpeszkedő rosszfiúk bandái uralják. Veszélyes hely ez, ahol senkit sem látnak szívesen, ezért is meglepő, hogy az ország utolsó nagy motorgyártó cégének elnöke, Malcolm Corley a környéken kocsikázik prominens kíséretével. Az öreg Corley egykor maga is motoros volt, mára azonban idős és beteg ember lett belőle, akit csak egy dolog tart még életben: célja, hogy megóvja hagyatékát, a Corley Motorst az afelett keselyűként köröző befektetőktől.

Utazása célja, hogy egy utolsó nagy befektetői gyűlésen vegyen részt, a látszólag nyugodt autózást azonban megzavarja egy, a verda tetején szó szerint áthajtó motorosbanda. A Polecats tagjai nem ismernek sem embert, sem istent, vezetőjük, Ben pedig amolyan magának való, morgós fajta, akire sok jelzőt lehetne aggatni, de a szelíd nem tartozik közéjük. Malcolmnak persze szimpatikus a kőkemény csoport, így ukászba adja, hogy kövessék őket a helyi kocsmába, ahol kedélyesen el is beszélget a Polecatsszel, azon belül is a bandavezér Bennel. Igen ám, de a befektetőket favorizáló beosztottaknak nem tetszik, hogy az öreg még mindig dirigál, a belső konfliktusnak pedig Ben issza meg a levét.

MINDEN, MI KRÓM

Mivel a Full Throttle egy klasszikus point and click kalandjáték, a történetről többet elmesélni vétek lenne, hiszen a néha eszelősen nehéz fejtörőket és minijátékokat pontosan a sztori felgöngyölítése céljából teljesíti a játékos. Igen, minijátékokat és nehéz fejtörőket írtam, de előbbiek talán több magyarázatra szorulnak. Noha a legtöbb LucasArts-féle kalandban csak ide-oda kattintgatva lehet előrehaladni, a Full Throttle agresszív világában ennyi nem elég. Ben néha megüli robosztus motorját, sőt még verekedni is kényszerül, elvégre az utakon garázdálkodó rivális banditák magasról tesznek a Polecats vezetőjére, éppúgy belekötnek, mint bármely arra tévedő szerencsétlenbe. Az akciórészek a Full Throttle legérdekesebb elemei, és bár sok point and click alkotásban zavarba ejtő, ha minijátékba vagy harcba keveredik a játékos, itt ezek remekül illeszkednek a játékmenetbe, hiszen teljesítésük általában a műfajhoz illeszkedő jutalomban részesít. Ez lehet egy később fontos tárgy vagy egy olyan betanult viselkedés, ami a végső leszámoláskor még Ben hasznára válik.

És ha már antihősünk szóba került, érdemes kitérni rá, hogy Ben egy motoros banda vezére révén nem az eszéről híres, így az eszköztára a stílustól megszokott tárgykombináláson és gyűjtögetésen/megnézésen kívül a rugdosásra és a pofán vágásra is kiterjed. Bár mindezek alapján feltételeznénk, hogy ellenszenves karakterről van szó, Ben talán a legszimpatikusabb kalandjátékos szereplő, akit fel tudok idézni a LucasArts SCUMM-motoros remekműveiből. Ami a szívén, az a száján, és bár előbbi mélyen ül a vaskos bőrdzseki és a minden bizonnyal még annál is vaskosabb mellszőrzet mögött, ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne hatalmas. Ben és barátai mind egyedi, vonzó jellemek, akikkel jól esik beszélgetni és együtt kalandozni. Már ameddig tart a játék, ugye.

KEVÉS A BENZIN

A Full Throttle nem egy hosszú játék, akik még emlékeznek a feladványokra, 2-3 óra alatt végigkattintgathatják magukat rajta, és ebbe már tessék belevenni az opcionális beszélgetéseket is. Akik viszont sokat felejtettek vagy még nem játszottak a programmal, készüljenek fel, mert nem ez a legkiegyensúlyozottabb darab a LucasArts műhelyéből. A logikai feladványok néha nevetségesen egyszerűek vagy egyértelműek, máskor viszont beköszön a játékos nyelven csak „moon logic”-ként emlegetett faktor, avagy minden logikát nélkülöző, abszolút őrült megoldásokkal kell átverekednünk magunkat a puzzle-ök gyűrűjében. Ez különösen a játék utolsó harmadára igaz, ahol nem elég, hogy pixelvadászatra kényszerülünk, de még időre is megy az akció. Ezért aztán azok a játékosok, akik a műfajt csak a Telltale röhejesen leegyszerűsített interaktív filmjeiből ismerik, minden bizonnyal elakadnak majd a történetben. Bár a Shiftet lenyomva a program kiemeli az interaktív képernyőelemeket, ezzel nyújtva törékeny mankót a bajbajutottaknak, az igazat megvallva csalásszagú a dolog, és nem is feltétlenül hatékony segítség. Újoncoknak tehát azt javaslom, ne a Full Throttle-lel kezdjék kalandozó pályafutásukat, a veteránok azonban örülhetnek, mert a felújított kiadás pazarul sikerült.

Az egy dolog, hogy a zenét és a szinkront úgy keverték újra a Double Fine hangmérnökei, mintha a Ben hangján dörmögő Roy Conrad a minap mondta volna fel a dialógusokat, pedig szegény már 2002-ben elhunyt. Ez még mondhatni elvárható egy 2017-ben újrakiadott játéktól. Na de az a csoda, amit a grafikával műveltek a tervezők, már minden képzeletemet felülmúlta.

Emlékeztek még a bájából sokat vesztett, rajzfilmesre rajzolt Monkey Islandre, vagy a darabosan mozgó, burleszkbe csapó Day of the Tentacle-re? No, kérem, bár a framerate itt is a régi maradt, a rajzstílus úgy váltott felbontást, hogy nemhogy nem torzult, épp ellenkezőleg: sokkal szebb, jobb lett. Nem ámítás, elég megnyomni az F1-et, és máris látjuk, mennyi vizuális részlet veszett el annak idején a pixelek sűrűjében. És ha ez még nem volna elég az üdvösséghez, kapunk audiokommentárt, régi művészi munkákat, na meg achievementeket, amik rámutatnak, hogy mennyit lehet hülyéskedni ezzel az egyébként rövid játékkal.

OLCSÓ FÉM

Elérkeztünk az értékeléshez, és hát nagy bajban vagyok, mert mai szemmel a Full Throttle kissé nehézkes, összetett helyett inkább zavaros megoldásokkal tömött játék benyomását kelti. Ennek ellenére tény, hogy a csupaszív történet, a tényleg fantasztikus világ, na meg a felújításból eredő, elismerésre méltó tálalás olyan pozitívumokat eredményez, amik megérdemlik a vastapsot – és ezek közül az első kettő már a játék 1995-ös megjelenésekor is adott volt. Ez kérem, egy kiváló újrakiadás, ami ezúttal nemcsak arra jó, hogy ismét a köztudatba hozza a Full Throttle címet, de valódi pluszt, korábban nem tapasztalt vizuális minőséget ad hozzá az egyébként sokak által szeretett programhoz. Amondó vagyok, hogy rajongóként ez a csomag megérdemli a befektetést, aki pedig újoncként mégis eljutott eddig a cikkben, tegye félre azt a 15 eurót, és pár további kalandcím legyalulása után térjen vissza Benhez. Nem fog csalódni.