A God Eater a Bandai Namco sok más címéhez hasonlóan animés alapokból táplálkozik, a koncepció pedig egész érdekes: adva van egy posztapokaliptikus jövő, melyben a világ nagyrészét már elpusztították az Aragami néven ismert szörnyetegek. A kihalás szélére sodródott emberiség utolsó mentsvárként megalapítja a Fenrir nevű szervezetet, melynek harcosai a God Eaterek, akik speciális God Arc fegyverekkel (ezek azért annyira erősek, mert az Aragamik sejtjeiből készülnek) szállnak szembe a káoszt teremtő rémségek hordáival. Korábban a God Eatereket két csoportba lehetett sorolni, mégpedig használt fegyvereik alapján: az egyik csoport a pengéket, a másik a lőfegyvereket alkalmazta a harcokban, azonban a God Eater 3 már csavar egyet ezen a felálláson, és karakterünkkel az új generációhoz méltón játék közben bármikor szabadon váltogathatunk kardunk, illetve termetes puskánk között, amiket természetesen fejleszteni is tudunk. Apropó, karakter! Úgy látszik, kezd bevett szokássá válni a tokiói kiadó újabb játékainál, hogy egészen aprólékosan testreszabható karaktergeneráló fogad minket kalandjaink kezdetén, és ez alól a God Eater 3 sem kivétel: beállíthatjuk főhősünk nemét, szemének színét, frizuráját, hangját, és még sok egyéb olyan apróságot (cicafülek is vannak!), amiket az erre fogékonyak örömmel vesznek majd. Ha pedig mindezzel megvagyunk, rögvest nekiiramodhatunk szörnyeket gyilkolni!

Szörnyvadászok akcióban

Pontosabban csak iramodnánk, hiszen a játék első fejezete egy börtöncellában játszódik, ahonnét elérhetünk öt alapküldetést, mielőtt igazán beindulna a kissé vontatott sztori. Ez felfogható tutorialnak, bár szerencsére a gombkiosztás nem túlbonyolított, a különleges, avagy összehangolt támadások azonnal rögzülnek, miután kipróbáltuk őket. Így elég hamar megtanulunk minden olyan technikát, ami az elkövetkező több tíz órában hasznos lehet. Mivel a program rendkívül felhasználóbarát, egész könnyen lehet venni benne az akadályokat. Elméletben taktikusnak kéne lennünk, azonban mindent meg lehet oldani izomból, egyedül a nagyobb szörnyetegek okozhatnak meglepetést, de azok sem túl vészesek – nem fogjuk a Souls-játékok mintájára a hajunkat tépni egy-egy összecsapásnál. Mivel minden küldetésre vihetünk gépi NPC-ket, így sokszor az egészségünkre sem kell odafigyelnünk, hiszen a sorstársak megfelelő beállítások mellett segítőkészen gyógyítanak. Persze a harcokból ők is bőszen kiveszik a részüket, így online játékosok hiányában (a kooperatív Assault Mode-ban barátainkkal vállvetve akár négy-, vagy nyolcfős csoportokban is hadakozhatunk) sem ütközünk leküzdhetetlen akadályba, a feladatokat szépen lehet abszolválni egymás után.

Sajnálatos módon a fegyverek között nincs sok különbség: nem érezzük úgy, hogy a kaszával másképpen kellene bánnunk, mint a rövidkarddal, láthatóan inkább a külsőségre mentek rá a fejlesztők. Nagyon tetszett, hogy csata közben átváltoznak támadóeszközeink – pajzsunk is belőlük alakul át –, és az ellenséges sejtek miatt még akár harapnak is. A látvány és a zene terén minden tökéletesen a helyén van: a romba dőlt, lángoló városokat sokszor nagyzenekari kíséretekkel tarkított dallamok járják át, ami rengeteget dob a hangulaton. Ha csak önmagában vizsgálom, akkor kijelenthető, hogy a God Eater 3 egy japanofil beállítottságú játékost hosszú órákra le tud kötni. Ugyanakkor, ha a Monster Hunter: Worldhöz mérem, akkor egy sokkalta egyszerűbb, arcade-es vonalat képvisel, mutatós látvánnyal, ám rendkívül egydimenziós hősökkel – egyedül játszva a gépi társak miatt pedig a sikerélmény a nagyobb monszták ellen is jócskán elmaradhat. Alternatívának viszont teljességgel megfelel, ha a Capcom sikerjátéka már túl komplex lenne az igényeinknek.