Mielőtt rátérnék a Grand Theft Auto V kivesézésére, had áruljam el nektek, hogy bár GTA-rajongónak tartom magam (a Vice Cityben töltött napjaim a legjobb videojátékos emlékeim közé tartoznak), a római négyes számmal ellátott epizód egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Leginkább a főhőssel volt bajom, egész egyszerűen képtelen voltam szimpatizálni Nico karakterével, és ezt csak súlyosbították az olyan irritáló szereplők, mint például Roman, akit legszívesebben már az első találkozásunk alkalmával fejbe lőttem volna. Az elmúlt öt évben összesen háromszor futottam neki a játéknak, de egyszer sem jutottam el még a közepéig sem, mert a GTA IV egész egyszerűen nem szippantott be, úgy éreztem, hogy elmúlt az a varázs, ami a korábbi epizódokat jellemezte. Éppen ezért meglehetős szkepticizmussal vártam az V-ös sorszámmal ellátott rész érkezését – aztán én voltam a legjobban megdöbbenve, mikor az első indítást követően hajnalba nyúlóan róttam San Andreas unalmasnak egyáltalán nem mondható vidékeit...

A lét elviselhetetlen könnyűsége

A GTA V cselekménye napjainkban játszódik, és a helyszín ismét a Kaliforniáról mintázott San Andreas állam, melynek ékköve a Los Angeles itteni megfelelőjeként ismert Los Santos nevű metropolisz. Nico Bellic Liberty Citybe szorított kalandja után végre ismét egy grandiózus területet kapunk (közel négyszerese a GTA IV-ben bejárhatónak), ami nemcsak a méreteivel nyűgözi le a játékost, de a változatosságával is, ráadásul ezúttal sehol nincsenek korlátok (a pályát körbeölelő óceánt leszámítva), amint a kezünkbe kapjuk az irányítást, azonnal bejárhatóvá válik a rendelkezésünkre álló teljes terület.

A sztori Los Santosban kezdődik, és ugyan már a város is elképesztően változatos képet fest (strandok, üzleti negyed, lepukkant külváros, gyártelepek, a domboldalon álló villák a Vinewood felirat tövében), az igazi döbbenet akkor következik, mikor autóba, mocira vagy épp valamilyen repülő járműbe pattanunk, és elhagyjuk a betondzsungel határait. Hatalmas hegyek, lankás dombok, végeláthatatlan úthálózatok, erdők, sivatagok, kisebb települések, lakókocsiparkok, szélturbinák, tavak, ipari létesítmények, üdülőhelyek és még sok egyéb várja, hogy felfedezzük és bejárjuk őket. Ráadásul mindezt megszakítások nélkül tehetjük, hiszen töltőképernyőt csak akkor látunk, mikor elindítjuk a játékot. A sztorimód startját követően bármerre megyünk, egyszer sem kell arra várnunk, hogy a gép elérhetővé tegye az aktuális területeket, elindulhatunk a térkép egyik pontjából, és megállás nélkül eljuthatunk a pálya másik végébe. És ez nem minden, hiszen a GTA V akkor sem töltöget, ha belépünk egy épületbe: kinyitjuk az ajtót, és a játéktér egész egyszerűen folytatódik a falak között is, nem kell töltőikont bámulni, ha betérünk egy üzletbe, egy fegyverboltba, vagy egy küldetés belső helyszínére.

Három a magyar igazság

A Grand Theft Auto-sorozat újkori verziói nem csak az elképesztő méreteikről és a szabadságukról híresek, de a Rockstar minden esetben olyan sztorit kanyarított a sandbox játékmenet mellé, ami után az emberek megnyalták mind a tíz ujjukat. Nincs ez másképp a GTA V esetében sem, ám ezúttal nőtt a tét, hiszen már nem csak egy főhőst kell végigvezetnünk a történeten, hanem rögtön hármat. Franklin egy, a húszas éveiben járó piti bűnöző, aki igyekszik kitörni a sehová nem vezető mindennapokból, Michael egy negyvenes exbandita, aki egy ügyes alkunak köszönhetően már tíz éve a Los Santos-i villanegyedben héderezik, Trevor pedig egy szintén középkorú, rendkívül agresszív pszichopata, aki átgázol mindenen és mindenkin, hogy elérje, amit akar. A száraz felsorolás alapján persze nehéz elképzelni, hogy a három homlokegyenest eltérő figura élete miképp fonódik össze, de a Rockstar érti a dolgát, és a GTA V főszálát tekintve egy olyan koherens és jól felépített sztorit kapunk, hogy azt még Hollywood is megirigyelhetné. Habár a végső cél most is az, hogy milliókkal a zsebünkben fejezzük be a játékot, a stáblistáig vezető út ennek ellenére egyáltalán nem sablonos, hanem egy meglehetősen szövevényes, reális motivációkkal ügyesen megtámogatott ívet kapunk, ráadásul úgy, hogy a történetben mindhárom irányítható karakter egyenlő szerephez jut. A ránk váró események láncolata logikusan épül fel, csak a játék háromnegyedénél bomlik meg kissé az összkép, ám ez még abszolút elnézhető, hiszen a történet felgöngyölítése önmagában egy minimum húsz órás móka, és ekkora intervallum mellett már-már kézenfekvő, hogy itt-ott sérüljön az egység szövete.

Maga a sztori Michael és Franklin sorszerű találkozásával indul be, de Trevorral csak azután (nagyjából 4-5 órát követően) találkozunk, hogy a másik két jómadár végrehajtotta a játék gerincét képező nagy rablások egyikét – az írók zsenialitása egyébként már itt is érződik, hiszen az első nagy akciót egyáltalán nem a kapzsiság motiválja, hanem az a tény, hogy Michaelnek sürgősen pénzre van szüksége ahhoz, hogy újraépíthesse egy dühös maffiózó szeretőjének házát, amit egy féltékeny dührohamot követően rombolt le. Trevor az akcióról csak a tévéből értesül, és hirtelen megrohanják az emlékek, hiszen a múltban igen szoros szálak kötötték a tanúvédelem segítségével új személyazonosságot szerzett Michaelhez...

Mad World

A meglehetősen hosszú felvezetést leszámítva az esetek 90%-ban bármikor két gombnyomással válthatunk a három főhős között (a többiek közben élik az életüket, így a váltások során sosem tudhatjuk, hogy épp milyen szituációba csöppenünk bele), és amellett, hogy lesz számos akció, amiben mindegyik karakter részt vállal, az egyes figurák személyre szabott (és teljesen eltérő) missziókkal is rendelkeznek – és ez az a pont, ahol tényleg előjön a GTA V zsenialitása. Ebben a játékban nemcsak a meglehetősen monumentális főszál van remekül kidolgozva, de a karakterspecifikus mellékküldetések is kellően humorosak és egyediek.

Hőseink – ha úgy akarjuk – teljesen elborult figurákkal találkozhatnak, és őrültebbnél őrültebb feladatokat vállalhatnak el: segédkezhetnek a marihuána legalizálásában, vadászhatnak határsértőkre, társulhatnak egy tébolyodott extrém sportolóhoz, segíthetnek egy paparazzónak, vagy akár celebeket is üldözhetnek mindenféle „kegytárgyak” reményében. San Andreasban ezúttal is rengeteg szabadidős tevékenység (tenisz, jóga, golf, siklóernyőzés, triatlon, darts...) és millió felfedezni való várja a játékosokat, rengeteg időt el lehet tölteni azzal, hogy mindent kipróbálgatunk, de a játék hangulatát igazából nem a már-már határtalan szabadság határozza meg, hanem az a végletekig kidolgozott őrület, ami a fő- és mellékküldetésekből árad. Elképesztően jól eltalált figurák, pörgős és élvezetes párbeszédek, a valóságra reflektáló csípős megjegyzések és utalások, váratlan szituációk jellemeznek szinte minden ránk váró missziót, és bár a feladatok említés szintjén sablonosnak tűnhetnek (mint amilyen egy rablás), a kivitelezésük mégis mindig annyira egyedi, amilyenre korábban még nem igen volt példa. Vagy emlékeztek olyan játékra, amiben először egy tengeralattjárót kell ellopni, aztán egy helikoptert, hogy végül a kettőt együtt használva fújjátok meg a kormány egyik titkos fejlesztését, ráadásul az óceán mélyéről? Na ugye hogy nem, és ez még csak egy példa volt a sok közül!

Nem spanyol viasz, de ízlik!

Ha összességében nézzük, akkor a GTA V egyáltalán nem forradalom, hiszen nagyjából most is ugyanazt kapjuk, mint a korábbi epizódokban: hatalmas, szabadon bejárható terület, kismillió elfoglaltság, rengeteg testre szabható jármű, gyűjtögethető vackok (ezúttal levéltöredékek és ufódarabkák), ugratók, ilyen-olyan versenyek, kedvünkre cicomázható karakterek (ruhák, tetkók és fizimiska), megvásárolható ingatlanok – ezek a részek ugyan minden eddiginél kidolgozottabbak, de valódi frissességet nem nagyon nyújtanak. A játék vonzereje és minősége ennek ellenére tagadhatatlan, és ez alapvetően két dolognak köszönhető. Az egyiket már pedzegettük, ez a műfaj bevett toposzainak csúcsra járatása, elképesztően eredeti ötletekkel, a másik pedig az, hogy a jól bevált elemeket mégiscsak sikerült olyan részletekkel kibővíteni, amitől az egész – megmagyarázhatatlan módon – újszerűnek hat.

A GTA V aduászai egyértelműen a korábban már említett nagy balhék (Heist), amelyekből összesen hat található a játékban, és lényegében ezek a nagy akciók képezik a történet vázát, hiszen az ilyen-olyan események, az egyes karakterekkel való interakciók és konfliktusok mindig egy ilyen nagyobb volumenű misszióban teljesednek ki. Hasonlóra kell gondolni, mint a GTA IV nagy bankrablós küldetése, azzal a hatalmas különbséggel, hogy itt nem csak végrehajtani kell a feladatot, de meg is kell tervezni, és még döntések is várnak ránk a lebonyolítást illetően. Az akció kifundálásáért általában a Lester nevű NPC felel, akivel alkalmanként terepszemlére megyünk, hogy ő feltérképezhesse, miként kivitelezhető az aktuális akció. Ha ezzel megvagyunk, akkor egyes esetekben lehetőségünk lesz választani, hogy milyen módon kívánjuk végrehajtani a küldetést: tűzoltónak álcázva jutsz be, vagy siklóernyővel éred el a kipécézett épület tetejét? Csak rajtad múlik! Persze egy ilyen akcióhoz kevés három ember, ezért muszáj külsősöket is bevonni, ám ők eltérő képességekkel és tarifákkal rendelkeznek, így ismét csak rajtad múlik, hogy olcsó, de képzetlen alakokat verbuválsz, vagy hajlandó vagy többet fizetni a profiknak. Az utóbbi azért valamivel könnyebbé teszi az akciókat, és jó ha azt is tudod, hogy a beszervezett emberek fejlődnek a melók során (már ha túlélik), és ugyanazért a pénzért legközelebb már sokkal ütőképesebb „szolgáltatást” tudnak nyújtani. Ha pedig megvan a terv és a csapat, akkor jöhet a kivitelezés. Ennek menete többrétű, hiszen kisebb küldetések keretében először be kell szerezni a szükséges felszerelést (menekülőjármű, helikopter, álcakocsi, maszk, ruházat stb.), majd ha minden megvan, akkor jöhet a nagy balhé!

Egy apró szépséghiba azért itt is akad: teljesen szkriptelt missziók várnak ránk, tehát arra esélyünk sincs például, hogy tiszta, áldozatok és menekülés nélküli munkát végezzünk, cserébe viszont olyan hangulatbombát kapunk, mintha a Michael Mann rendezte Szemtől szemben szereplői lennénk. Az akció ilyenkor maximális fordulatszámon pörög, az egekben az adrenalin, és a mókát csak fokozza, hogy e küldetéseknél a siker érdekében általában muszáj váltogatni a karakterek között: Trevor helikopterrel megközelíti a felhőkarcolót, Michael egy kötélen ereszkedik le az épület oldalán, az ablakon kirántva rabol el egy embert, eközben pedig Franklin egy másik ház tetejéről mesterlövészpuskával biztosít fedezőtüzet. Te a helyzetnek megfelelően váltogatsz köztük, és mindeközben olyan élményben van részed, mintha tényleg egy akciófilm főszereplőjének bőrébe bújtál volna.

Egyéniségek

Az egyébként már egyáltalán nem mindegy, hogy kivel, mivel, milyen feladatnak látunk neki, ugyanis a GTA V-ben a főhősöknek nem csak a habitusa különböző, de a tudásuk is: mindhárom karakter rendelkezik ugyanis egyedi, ráadásul fejleszthető képességgel, illetve hét általános tulajdonsággal (lásd táblázatunkat), és ezek mindegyike befolyással bír arra, hogy mennyire vagyunk eredményesek a játékban. Michael speckója a Max Payne-szerű bullet time, melynek segítségével sokkal pontosabban oszthatja a fejlövéseket, Franklin ugyanezt az autókkal tudja megcsinálni, így könnyedén veszi be a kanyarokat vagy kerül ki rázós szitukat, míg Trevor őrjöngeni tud, minek hatására nála is belassul kicsit az idő, de ennél sokkal fontosabb, hogy a bekapott találatok ilyenkor jóval kisebbet sebeznek. Ezek a speciális tulajdonságok a folyamatos használatnak köszönhetően fejlődnek, így egyre több ideig használhatók, illetve hasonló módon az általános képességek is javíthatók – érdemes tudni, hogy a karakterek alapból eltérő statisztikákkal rendelkeznek, például a három fickó közül Trevor bánik a legjobban a repülőkkel, viszont idővel (és egy kis odafigyeléssel) mindenkinél kimaxolható az összes mutató, így akkor sem lesz gond, mikor Michaelnek kell helikopterrel mozdonyt (!!!) lopnia.

Szőrszálhasogató

Habár nehezen tagadhatnám, hogy a GTA V az első pillanatoktól magával ragadott és nem is engedett el a végkifejletig, ez azonban nem azt jelenti, hogy nincsenek benne olyan dolgok, amiket ne lehetett volna jobban, vagy egy kicsit okosabban megoldani. Habár belefutottam pár bugba (a garázsból eltűnő autók, fagyások küldetés újratöltése közben), ezek egyrészt elhanyagolhatók voltak, másrészt mire ezt olvassátok, már biztos, hogy javították őket. Ami igazán bosszantott, az az autókból történő lövöldözés megoldása, ami szerintem kifejezetten gyatrára sikeredett, és még két tucat óra után sem sikerült hozzászoknom. A probléma az, hogy mozgó járműből szinte képtelenség pontosan lőni, hiszen egyszerre kell kezelni a két analóg kart (kocsi és a célkereszt irányítása), és e mellé még adagolni kell a gázt (jobb ravasz), plusz a fegyvert is el kell sütni (bal felső gomb), ami egyébként egyszerre történik a kihajolással, így hősünk már a célzás előtt elkezd veszettül tüzelni – még szerencse, hogy nagyon kevés küldetés igényelt ilyen megoldást.

Szintén nem nyűgözött le a megreformált HUD, ami a képernyő bal alsó sarkában mutatja a térkép egy szeletét, illetve az életerő/páncél/speciális képesség csíkokat. Főleg az utóbbival volt bajom, ezek ugyanis annyira kicsik és annyira a periférián kívülre kerültek, hogy sok hasznukat nem vettem játék közben, ráadásul az életerőnk csökkenését csak a kis zöld vonal mutatja, nincs bevörösödő képernyő, és a legnagyobb tűzharcokban nem mindig lehetett követni, hogy akkor most mindjárt meghalok-e, vagy ki tudok még törni egy fedezék mögül. Végezetül meg kell említenem a térkép problematikáját is, amit nem lehet elérni egyetlen gombnyomással, pedig rengeteg időt töltögetünk majd a böngészésével. Ahhoz, hogy lássuk a teljes San Andreast, be kell lépni a főmenübe, majd ott még egyszer „kattintani”, hogy végre teljes képernyőn láthassuk a terepet – szerintem a „mozis nézet” helyett sokkal jobb lett volna, ha a térkép előhívása kap egy dedikált gombot a kontrolleren.

Érdekes kérdés továbbá a kihívás mértéke, ilyesmit ugyanis nem nagyon találhatunk a játékban (nehézségi szintek állítására sincs lehetőség). A küldetések jelentős része (még a nagy balhék is) elsőre megoldható, és ha elhalálozunk, az sokkal inkább köszönhető a fatális véletlennek (például elütnek vagy felbukunk egy tereptárgyban), mint annak, hogy a játék akadályokat gördít elénk. Ez főleg a fináléban zavaró kicsit, ahol a végső nagy tisztogatás úgy vihető végig, mintha izzó késsel vágnánk bele egy kocka vajba. Ezt ugyan ellensúlyozza a durván hosszú játékidő (én 45 óránál értem a sztori végére), és az, hogy a ránk váró közel 70 nevesített küldetés bronz, ezüst és arany fokozatra is teljesíthető (tehát bőven van újrajátszási faktor), de azért nem lett volna rossz, ha legalább a Heist missziók egy kicsit megizzasztják az embert.

Ez már a mennyország?

Muszáj újra leírni, hogy a GTA V nem játékforradalom, azonban nem is kell annak lennie, hiszen jelenleg közel s távol nincs a piacon olyan szórakoztató és tartalmas játék, mint a Rockstar North legújabb alkotása. A karakterek elképesztően jól ki vannak dolgozva, a főszereplők és az NPC-k egyaránt, küldetést gyakorlatilag nem találunk két egyformát, és nem csak a főszál missziói vannak zseniálisan összerakva, de a mellékfeladatok is. E mellé jár még egy jobbára feszes és érdekes történet, továbbá egy hatalmas világ, tele olyan apróságokkal, amelyek extra 15-20 órával tolják ki a játékidőt. Mindezt tetézi a szokásos Rockstar-körítés: a zseniális szinkron, a filmes (James Bond, Terminátor, Maffiózók, Tolvajtempó, Terminal Velocity stb.) utalások tömege, a kikacsintások a régebbi részekre, a visszatérő szereplők és a számos rádióadó, amelyek nem csak zenéket, de konkrét műsorokat szolgáltatnak.

A GTA V ráadásul társadalomkritikának sem utolsó, ebben az epizódban valamilyen formában mindenki megkapja a magáét. Politikusoknak, hipsztereknek, újgazdagoknak, az Apple-nek, a Facebooknak, kormányhivatalnokoknak, a netes trolloknak, színészeknek és még maguknak a játékosoknak is görbe tükröt mutat a játék, méghozzá hihetetlenül sziporkázó és élvezetes formában. Ebben a játékban tényleg szórakoztató minden perc, még akkor is, ha csak az autópályán száguldunk a következő küldetésünk felé, miközben a kocsink hangszóróiból egy klasszikus Pet Shop Boys nóta csendül fel...

Technikai bravúr

A tartalom után nem mehetünk el szó nélkül a technológiai megvalósítás mellett sem, és a Rockstar munkájáról ezen a téren is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, hiszen egészen lehengerlő, hogy a fejlesztők mit hoztak ki a lassan nyolcéves hardverből. A grafikai megvalósításnak ugyan megvannak a maga hiányosságai (alacsony felbontású és lassan betöltődő textúrák, a szemünk láttára kirajzolódó pályaelemek, meglehetősen kevés ember az utcákon), de ennek ellenére is döbbenetes, hogy a GTA V milyen látványt produkál Xbox 360-on és PlayStation 3-on. A látótávolság elképesztő (repülj magasra egy sugárhajtásúval!), a napszakok és időjárási viszonyok váltakozása káprázatos, a motor stabil 25-30 fps-es képfrissítést produkál minden körülmények között, és néha olyan effekteket villant (tölts egy éjszakát a viharban a hegyen!), hogy az ember szó szerint beleborzong. És nem csak a játék kinézete parádés, de a kissé megreformált fizika is a játékos barátja – oké, egyáltalán nem élethű, de a küldetések során kifejezetten jól jön a járművek sokszor teljesen irreális viselkedése. A rendőrök rutinja is változott, és ugyan még mindig rendkívül agresszívak (kettes körözésen is simán szitává lőnek), de ezúttal könnyebben le lehet rázni őket, sőt, akár el is bújhatunk előlük, mert már nem tapadnak úgy ránk, mint a mágnes.

Mestermű

A Grand Theft Auto V nem tökéletes (ahogy igazából semmi nem az), de kétségtelenül a Rockstar eddigi legjobb munkája, egy olyan játék, amiről még évek múlva is beszélni fogunk. És mindezt még csak az egyjátékos rész alapján mondjuk, hiszen a többszereplős mód lapunk nyomdába kerülésekor indult, így azt még ki sem tudtuk próbálni. Abban is biztosak vagyunk továbbá, hogy a GTA IV-hez hasonlóan most is lesznek kiegészítők, és a fejlesztőket ismerve még ott is várhatók csuda dolgok – én például nem bánnám, ha egyszer a pálya közepén lévő hatalmas börtön is komolyabb szerepet kapna. Abba pedig már bele sem merek gondolni, hogy a Rockstar mit fog kezdeni a nextgen konzolokkal, ha már a leköszönő gépekre is egy ilyen játékot alkotott...