Amúgy minden a megszokott, a játékmódok a Guitar Hero 3-at idézik, vagyis még párbajra is van lehetőség a megszokott szivatós eszközökkel. Itt van a megszokott sztárerő is, ezt a DS képernyőjébe üvöltéssel (vagy fújással, vagy az abszolút kézre nem álló Select gombbal) kell aktiválni, ami tapasztalataim szerint kifejezetten megdöbbenti az embereket, ha utcán adod elő.
Összesen 26 szám van a kártyán, ami a DS-hez képest szerintem elfogadható mennyiség – bár az is biztos, hogy én más listát állítottam volna össze. Van mondjuk nyolc-kilenc ismert szám, a többit sosem hallottam, én pedig úgy vagyok vele, hogy az ilyeneket játszani sem szeretem. Igaz, a RHCP, a Blink, a Nirvana meg az Incubus kellemesek, szóval mindenki megtalálja a számításait. Vagy ha most nem, hát az E3-on bejelentett Decades al-alcímű folytatásokkal mindenképp, ezeken a kártyákon ugyanis egy-egy évtized legjobbjai sorakoznak majd. Én már várom a kilencvenes éveket feldolgozó példányt, remélhetőleg azon lesz minden, ami nekem kell!
