A Hellbound a ’90-es évek lövöldéi nyomában igyekszik azok szellemiségét átvéve, brutalitását visszaadva egy igazán pokoli és nosztalgikus FPS-élményt nyújtani. Nem is tapogatózik rossz helyen, hiszen a felújítások és újrafeldolgozások aranykora mellett a múltidéző retró címek iránt is rendkívül nagy az érdeklődés, legyen szó egy évtizedek után végre a nagyközönség elé kerülő, régióbeli gyöngyszemről, kurrens platformokra némi leporolás után újrakiadott klasszikusokról, vagy épp egy, a régi idők eszközeit és a ma lehetőségeit házasító eredeti alkotásról. Ahogy a lelkes argentin Saibot Studios fogalmaz, ha valaki mély történetet keres, akkor bizony rossz ajtón kopogtat, de akkor mégis mi rejlik a Hellbound izzó, vérvörös bejárata mögött?

Na, azért valamicske alapot mégis lefektettek a készítők, miszerint az emberek valahogy sikeresen feltámasztották fajtája utolsó példányaként főhősünket, az Artie Widgery hangján megszólaló Hellgore-t, hogy egyszemélyes hadseregként legyen már olyan kedves, és szaggassa ízekre a Földet megszálló démonokat. A kampányt elkezdve fegyverrel a kezünkben rögtön bele is huppanunk az akció közepébe, Hellgore pedig már első „Elég a bemutatkozásból, vágjunk bele!” mondatával ráerősít a fejlesztők figyelmeztetésére, bár a töltőképernyőkön azért időnként még elcsíphetünk pár apróbb részletet. A pixelorgia helyett 3D-s motorral életre keltett Hellbound látványvilága egész tűrhető, de azért megváltást nem érdemes várni tőle, ellenben a brutalitás jegyében ellenfeleink vére bizony fröccsen, loccsan és spriccel mindenfelé, köztük ránk és a falakra egyaránt. 

Puszta ökleink mellett egy klasszikus mordályokból álló arzenállal eshetünk neki rosszakaróinknak, többek között egy háromcsövű shotgunnal, két különböző lövési gyorsaságú gépfegyverrel, egy rakétavetővel, vagy akár egy tüskés bunkósbottal. Ezek mindegyike elvileg másodlagos lövési stílussal is rendelkezik, bár ez a legtöbb esetben mindössze annyit takar, hogy hősünk a szeme elé tudja emelni a könnyebb célzáshoz. Démonok tekintetében többnyire más-más felszereltségű kopasz hústornyok próbálják kivasalni életjeleinket, miközben őket a távolból tűzgolyót hajigáló kollégáik, esetenként pedig veszett kutyaként felénk rohanó társaik támogatják. Létszámuk időnként riasztó méreteket ölthet, de a sok esetben szokatlanul tágas és üres tereken, ha szemtől szemben nem is bírnánk el velük, körbe-körbe futkosva egyszerűen redukálhatjuk számukat. Démoni rajongóink egyébként sokszor elég bugyuták, így csupán bizonyos távolságból nyitnak tüzet ránk, néha érthetetlen manővereket tesznek, de van, hogy egyszerűen rossz az elhelyezésük, és nem ránk, hanem teszem azt, a plafonra dobálják perzselő áldásukat.

A kampány mindössze néhány pályája a démondarálás mellett tele van klasszikus kulcskeresgélős és „nyomd meg a gombot, aztán fuss, mielőtt visszacsúszik a kapu/platform” jellegű feladványokkal, ugri-bugri szakaszokkal, rejtett kamrákkal, no meg persze türelmesen várakozó lőszeres ládákkal, élettöltővel és páncélkészletekkel. A rengeteg kihasználatlan tér ellenére a pályák végülis jópofák, bár látvány tekintetében többnyire csak színvilágban és egyes témákban térnek el. Az mondjuk, kicsit kiábrándító, hogy játékélmény és nehézség tekintetében nem igazán tapasztaltam semmiféle kilengést, végig egy síkon haladt minden, mentem, lőttem, ugráltam – az utolsó pályát kivéve, de a befejezést azért sem lövöm le. A körülbelül 1,5-2,5 óra alatt teljesíthető kampány mellett, ha rákaptunk a démonirtás ízére, akkor a Survival módban folytathatjuk, amíg csak bírjuk, vagy akár nekiláthatunk a pályák kimaxolásának is, ha valamit netán kihagytunk volna. 

A Hellbound a maga módján valóban hozza a ’90-es évek lövöldéinek hangulatát. Megvan benne a Quake brutalitása, a Doom démonhordáihoz hasonló entitások jelenléte, emellett a mondatonként legalább egy ’fucker’, ’motherfucker’ vagy hasonló jelzős beszólásokkal, azt hiszem, egy csipetnyi Duke Nukem is került a receptbe. A játék ugyan használja, azonban egyszerűen nem tudja a magáévá tenni azokat az elemeket, amik a maguk idejében olyan kirobbanó sikerré tették ezeket a klasszikusokat – bár ez nem csak egy-egy mechanika, hanem az összhatás érdeme –, ráadásul teljesen hiányzik az önálló identitás. Az egy dolog, ha egy játék merít más alkotásokból, de a Hellbound egyszerűen csak próbált egyes elemeket összegyúrni egy… valamivé. Nosztalgia ihlette FPS helyett inkább érződik egy megkésett, gyengécske másolatnak. Persze ettől függetlenül rossznak abszolút nem nevezném, ha épp egy jó értelemben agyatlan, old-school, „lőjünk szét mindent” címet kíván a gyomrod, akkor megéri belekóstolni.