Demokrácia. Ha valamiért, akkor ezért érdemes küzdeni! Mert mi lehetne magasztosabb cél az önrendelkezésnél és a szabadságnál, vagyis a civilizált polgári lét legfontosabb alappilléreinél? És tényleg akkora baj, ha mindez fentről irányított módszerekkel, agymosó propagandával, némi fasiszta tónussal kerül gyakorlati megvalósításra? Na meg pármillió emberélet árán. A Csillagközi invázió óta nem láttunk olyan imperialista karikatúrát, mint a Helldivers két részében, és ahogy ott, úgy itt is iszonyatosan menő érzés szétloccsantani néhány bogarat a nevetségesen fennkölt cél érdekében.
Ezt csinálják már másfél éve PC-n és PS5-ön a Helldivers 2 könnyen feláldozható katonái, akiket az Arrowhead Game Studios szó szerint ágyútöltelékként lő ki az idegen bolygók poklaiba. Augusztus 26-án pedig Xbox Series X/S-ről érkezett az erősítés, így mi is fegyvert ragadtunk, hogy Super Earth nevében exportáljuk a demokráciát. Lépésről lépésre, repeszgránátról repeszgránátra.
A Helldivers 2 Xbox-os rajtja azonban nem egy átlagos játékmegjelenés volt. A játékipar egészére nézve egy kifejezetten történelmi pillanat, hiszen több szempontból is ez a nap jelentette a nagy konzolháború végét. Mert miután az Xbox az év elején elkezdte futószalagon PlayStation 5-re szállítani a nagy exkluzívjait (hatalmas anyagi sikerrel), a Sony is belátta, hogy az izolációs politika a saját negyedéves üzleti értékeléseiknek is jóval többer árt, mint használ. A zöldek és kékek közti csatabárdot elásták, a Helldivers 2 pedig eladási és játékosszámbeli rekordokat döntve költözött a rivális platformra. Kész öröm volt látni, ahogy az ODST-páncélban érkezett, Halo-crossoverrel csábított zöldfülű kadétokat a PC-s és PS5-ös veteránok a szárnyaik alá vették, a Sony pedig könnyen jött dollármilliókkal itathatta fel a könnyeit, amiért le kellett szállni az elefántcsonttornyából.
És hogy milyen játékkal lettek gazdagabbak az Xbox-osok? Egy fantasztikus, hiánypótló, de közel sem tökéletes kooperatív lövöldével, ami barátokkal a legjobb, de idegenekkel vagy akár egyedül is szórakoztató. Miután az intró videó és a rövid tutorial révén megkapjuk a kellő indoktrinációt, a galaxis legnagyobb patrióta hősének érezhetjük magunkat, amikor először biztos halálba küldenek bennünket. Super Earth (ami olyan, mint a Föld, csak nagyon szuper!) ugyanis háromfrontos galaktikus háborút vív a Starship Troopers bogaraira emlékeztető Terminidek, a Terminatorból szalajtott, de ördögien kommunista Automatonok és a Halo Covenant és Flood idegenjeiből összegyúrt Illuminate ellen. Túl sok esélyünk nincs arra, hogy túléljük a 15-40 perces missziókat, de ez aligha gond, hiszen minden átszúrt tüdejű helldiver halálakor már csőre töltve vár a következő tucatnyi feláldozható.
A javarészt véletlenszerűen felépülő pályákon aztán igazi négyfős vérontást rendezhetünk, de a Helldivers 2 arzenálja messze túlmutat az egyszerű gépfegyvereken és lézerpuskákon – bár ezekből is akad bőven. Az első epizódban debütált zseniális Stratagem-rendszer az, ami igazán pusztítóvá teszi a harcot, hiszen a D-Pad néhány specifikus gombnyomásával elképesztő szőnyegbombázásokat, automata lövegeket, támogató fegyvereket vagy akár lépegető mecheket hívhatunk le a bolygó felett állomásozó űrhajónkról. Szavakkal nehéz leírni, hogy milyen gyönyörű káosz alakul ki a játékban, amikor a föld alól vérszomjas bogarak százai törnek az apró négyfős csapatunkra, épületmagas Bile Titanok vetnek ránk árnyékot, de az orbitális napalm bombázásnak és az ólomba öntött demokráciát hányó lövegállásoknak köszönhetően esélyük sincs az áttörésre.
Tíz nehézségi szinten verekethetjük át magunkat a véget nem érő háborúban, ha pedig egy kis nyugira vágyunk, az előbb említett személyes űrhajónkon fújhatjuk ki magunkat. Itt szerelkezhetünk fel a következő bevetésre is, hiszen a fegyverzetünket, páncélunkat, magát a hajót és a támogató stratagemeket is itt válogathatjuk és fejleszthetjük. Kifejezetten mély és összetett progressziós rendszerek tesznek arról, hogy mindig fix cél által motiváltan induljunk a következő bevetésre, bármelyik bolygón is szeretnénk megvédeni az emberiséget.
A Stratagemek mellett ugyanis a játék másik nagy kuriózuma az a nagy, minden játékos számára közös élő háború, ami folyamatosan aktív és mozgó frontvonalakkal meséli el a Helldivers 2 átfogó történetét. A háttérben ugyanis munkálkodik egy game master (név szerint Joel), aki az ellenséges frakciók támadásait vezényelve és a Major Order nevezetű nagy célkitűzésekkel a játékosbázist is bizonyos szektorokba terelve teszi napról napra izgalmassá a háborút. Minden nap újabb bolygók kerülnek felszabadításra, frontvonalak esnek el, előörsök épülnek vagy nagy támaszpontok égnek porrá, a játékosok erőfeszítéseit pedig napi szinten jutalmazzák – persze csak akkor, ha a kollektív játékosbázis sikerrel jár. Így áll össze az a galaktikus történelem, ahol legendássá válik Malevelon Creek zöld pokla, Super Earth inváziója, de jó eséllyel a cikk írásakor kialakuló előrenyomulás a Terminid kaptárbolygók felé is.
Ezek azok a megismételhetetlen pillanatok, amiben vagy átélt egy játékos, vagy csak legendákat hallhat róla, és ez az, ami miatt a sok live service bukta mellett is elsöprő siker maradt a Helldivers 2. Az Arrowhead csapata zseniális ötletekkel valósította meg ezt a nevetségesen hatalmas méretű, galaxist átszelő háborút, és az sem hátrány, hogy a Helldivers 2 a percről percről történő játékmeneti szinten is őrülten szórakoztató. Fix baráti társaság mellett kötelező darab, ám arra érdemes felkészülni, hogy a program másfél évvel a megjelenése után is komoly technikai problémákkal küzd, méghozzá mindhárom platformon.
Kezdve azzal, hogy a játék nem szép, de cserébe kifejezetten rosszul is fut. Az Xbox Series X-en tesztelt verzió fakó színei mellett érezhető, hogy a játék erősen támaszkodik a felbontás dinamikus felskálázására. Quality módban 4K felbontást és 30 fps-t céloz a játék, Performance módban pedig 60 fps-t, ám itt már aligha lépi túl a pixelszám az 1080p-t. Ezek az adatok pedig közel sem fixek, hiszen a legnagyobb ütközetek közt gyakran megesik, hogy akár a felére is visszaesik a frame rate. Nem feltétlenül meglepő mindez, hiszen elképesztő mennyiségű ellenféllel, robbanással és más látványeffekttel operál a négyfős játék, de az élmény semmiképp nem nevezhető tökéletesnek.
Főleg akkor, ha teljesen összeomlik alattunk a program. A cikkünk írásakor a legutóbbi, Into the Unjust nevezetű fejezetfrissítéssel minden platformon kifejezetten instabillá vált a játék, így a hálózati desync mellett az sem példátlan, hogy a bevetéseink kellős közepén adja meg magát a játék. Ezek a problémák jelenleg legalább akkora fejfájást okozban, mint a kaptárvilágok brutális kihívása, de nyilvánvaló, hogy ezzel az Arrowhead is tisztában van, már érkeznek az első hotfixek.
Ha pedig a súlyosabb technikai problémák orvoslásra kerülnek, akkor nem marad más a helyükön, mint a Helldivers 2 borzasztóan szórakoztató kooperatív felhajtása. Az Xbox-os játékosok egy percig sem panaszkodhatnak – egy több szempontból is zseniális, hiánypótló és friss ötletekkel újító cím lett az első, ami a PlayStation Studios portfóliójából ide költözött. Annak pedig szintén megvan a maga szépsége, hogy egy ilyen elképesztő méreteket öltő, soha véget nem érő galaktikus háború vetett véget 24 évnyi konzolháborúnak.
