Amint a borítóról már messzire látszik, a Hammers of Fate legnagyobb dobása egy új nép, a törpék bevezetése. Ennek tükrében elég érthetetlen, hogy az új kampányt a jó öreg Haven várából kezdjük, és törpéket nem irányíthatunk még vagy 4-5 órán keresztül (ami a játék egyharmada!). A törpe város sem valami nagy durranás, van pár jópofa egység, mint a medvelovas vagy a magmasárkány, de semmi extra, semmi igazán markáns jellegzetesség, amit meg lehetne szeretni benne.
A pályák eléggé egy kaptafára készültek: megkapjuk a feladatot (ami általában kimerül abban, hogy foglaljuk el az egész térképet és verjük le az összes ellenfelet), gyakorlatilag veszteség nélkül felderítjük-elfoglaljuk a pálya felét-kétharmadát, akkor belefutunk egy óriási túlerőben levő ellenséges csapatba, visszavonulunk, felduzzasztjuk a sereget, visszamegyünk, megvívjuk a mindent eldöntő csatát, győzünk. Mindez tizenötször egymás után szinte betűről betűre. Sehol egy izgalmas csavar, szokatlan alapfelállás, megvariált játékmenet. A terjeszkedés se megy egyszerűen: tulajdonképpen több időt töltünk különféle kulcsok, tanácsokat adó bölcsek és egyebek után rohangálva, mint azzal, hogy dicsőséges seregünk élén leigázzuk az ellenünk szegülőket, és meghódítsuk az ismeretlen vidéket. Néha inkább érezni holmi kifutófiúnak a főhőst, mint háborúk sorsát eldöntő, a világot megmentő bajnoknak. Nesze neked, hangulat…
Az AI az alapjátékban megszokott formáját hozza: a taktikai csatákban jól muzsikál, de a stratégiai térképen elég gyámoltalanul terelgeti a seregeit, és belesétál a legnyilvánvalóbb csapdákba (az ősöreg trükk: elfoglalunk pár bányát a vára közelében, amire menetrendszerűen feladja a jól védett állásait és kijön visszafoglalgatni azokat).
Van végre véletlen pályagenerátor, amit sokan hiányoltak eddig – szerintem ugyan sokkal élvezetesebb ésszel megtervezett és kézzel összerakott pályákon játszani, de hát a nép ezt akarta, a nép megkapta. Visszatértek a negyedik rész karavánjai, illetve most már egy klikkel be tudunk vásárolni az adott városban toborozható összes lényből; és az, hogy ilyen pici apróságokról írok, már sejteti, hogy nagyobbak nincsenek. Külső szemlélő nemigen mondja meg hogy vajon az alapjátékkal, vagy a kiegészítővel küzdünk éppen…
Jól lehúztam ezt a Hammers of Fate-et, pedig az az igazság, hogy akinek tetszett a Heroes 5, az ezzel is éjszakákba nyúlóan fog játszani, és ismételgetni a „na csak még egy kör” mantráját. A jó öreg Heroes-játékmenet ugyanis még mindig működik, hiába kevés az újdonság, hiába egy kaptafára készültek a pályák, a kiegészítő a megszokott Heroes-tempóval elkap és nem ereszt. Csak azért haragszom a Nivalra, mert ha már egyszer annyira ment a Heroes 3- klónozás az alapjáték fejlesztésekor, itt miért nem tudták másolandó példaként elővenni annak remek első kiegészítőjét, az Armageddon’s Blade-et?!
A pályák eléggé egy kaptafára készültek: megkapjuk a feladatot (ami általában kimerül abban, hogy foglaljuk el az egész térképet és verjük le az összes ellenfelet), gyakorlatilag veszteség nélkül felderítjük-elfoglaljuk a pálya felét-kétharmadát, akkor belefutunk egy óriási túlerőben levő ellenséges csapatba, visszavonulunk, felduzzasztjuk a sereget, visszamegyünk, megvívjuk a mindent eldöntő csatát, győzünk. Mindez tizenötször egymás után szinte betűről betűre. Sehol egy izgalmas csavar, szokatlan alapfelállás, megvariált játékmenet. A terjeszkedés se megy egyszerűen: tulajdonképpen több időt töltünk különféle kulcsok, tanácsokat adó bölcsek és egyebek után rohangálva, mint azzal, hogy dicsőséges seregünk élén leigázzuk az ellenünk szegülőket, és meghódítsuk az ismeretlen vidéket. Néha inkább érezni holmi kifutófiúnak a főhőst, mint háborúk sorsát eldöntő, a világot megmentő bajnoknak. Nesze neked, hangulat…
Az AI az alapjátékban megszokott formáját hozza: a taktikai csatákban jól muzsikál, de a stratégiai térképen elég gyámoltalanul terelgeti a seregeit, és belesétál a legnyilvánvalóbb csapdákba (az ősöreg trükk: elfoglalunk pár bányát a vára közelében, amire menetrendszerűen feladja a jól védett állásait és kijön visszafoglalgatni azokat).
Van végre véletlen pályagenerátor, amit sokan hiányoltak eddig – szerintem ugyan sokkal élvezetesebb ésszel megtervezett és kézzel összerakott pályákon játszani, de hát a nép ezt akarta, a nép megkapta. Visszatértek a negyedik rész karavánjai, illetve most már egy klikkel be tudunk vásárolni az adott városban toborozható összes lényből; és az, hogy ilyen pici apróságokról írok, már sejteti, hogy nagyobbak nincsenek. Külső szemlélő nemigen mondja meg hogy vajon az alapjátékkal, vagy a kiegészítővel küzdünk éppen…
Jól lehúztam ezt a Hammers of Fate-et, pedig az az igazság, hogy akinek tetszett a Heroes 5, az ezzel is éjszakákba nyúlóan fog játszani, és ismételgetni a „na csak még egy kör” mantráját. A jó öreg Heroes-játékmenet ugyanis még mindig működik, hiába kevés az újdonság, hiába egy kaptafára készültek a pályák, a kiegészítő a megszokott Heroes-tempóval elkap és nem ereszt. Csak azért haragszom a Nivalra, mert ha már egyszer annyira ment a Heroes 3- klónozás az alapjáték fejlesztésekor, itt miért nem tudták másolandó példaként elővenni annak remek első kiegészítőjét, az Armageddon’s Blade-et?!
