A három mesterlövész

Persze oly sok második világháborús légi csatában vehettünk már részt virtuálisan - akár a komplex szimulációkat, akár a Heroes over Europe-hoz hasonló shootereket nézzük, mitől különbözne ez a játék a többitől? Nos, a készítők igyekeztek a hadjáratot úgy kialakítani, hogy a sztori és a prezentáció révén minél inkább személyesnek érezzük a háború gyilkos eseményeit. Hiszen akkor szorul el a torkod igazán, miközben füstöl géped egyik szárnya, illetve akkor úszol a leginkább győzelmi mámorban egy német gépet telibe trafálva, amikor tökéletesen azonosulni tudsz a repülőd botkormányát izzadt tenyérrel szorongató karakterrel. Egy háborús szimulátorban azonban nehéz olyan hőst kidolgozni, aki igazán érdekes: eddig legtöbbször unalmas, közhelyes, sőt, néha kifejezetten idegesítő figurákat kaptunk. Ilyen volt például a Battlestations: Midway főszereplője, úgyhogy nem véletlen, hogy a Pacific-ból már kimaradt a konkrét főszereplő személye. A Heroes over Europe fejlesztői azonban úgy gondolták: az igazi beleéléshez szükség van "hús-vér" hősökre, ezért nem is egy, hanem mindjárt három ász pilótát irányíthatunk sok-sok küldetésen keresztül. Az egyik ilyen karakter a 24 éves amerikai Tom Forrester, aki híres vadászpilóta apja nyomdokaiba szeretne lépni. Éppen ezért Angliába utazik, hogy az RAF kötelékében szálljon szembe a legmodernebb német gépekkel. Hősünk minden repülőn helyt tud állni, ám igazi kedvence a hurricane. A másik pilóta, a 26 esztendős Danny Miller még érdekesebb figura: egy angol dokkmunkás fia, akinek nehéz gyerekkora volt, többször megverték és betörték az orrát. Ő az apja munkáját örökölné, azonban a Royal Air Force-ba bekerülve új karrier nyílik meg előtte, melynek köszönhetően megmenekülhet a munkásosztály nyomorából. Miller leginkább a spitfire pilótafülkéjében érzi otthon magát. Végül itt van még az alig húszéves új-zélandi származású Will West, a precíziós bombázások igazi mestere. Igaz, ő nem egyedül, hanem Mick Stanhope nevű társával hajtja végre hajmeresztő küldetéseit földi célpontok ellen. A fiatal pilóta a mosquito gépek nagy rajongója, ám parancsra természetesen minden más gépbe is beszáll. Hogy egy kicsit még jobban megkavarják a hadjárat eseményeit, a készítők a három hős küldetéseit nem egymás után lineárisan, hanem időnként megkeverve mutatják be: például a játék első szakasza a Dover környékén szolgáló Forresterrel indul, aztán átkerülünk Danny Millerhez, akinek az égő Londont kell megvédenie a Luftwaffe támadásai ellen, majd az angol főváros sikeres védelme után ismét visszatérünk Forresterhez. A történetet stílusos, matt színeket és állóképeket használó átvezetőkből ismerhetjük meg, amelyet hőseink rendre kommentálnak. Bár nem mindegyik jelenet túlzottan érdekfeszítő, de azért megadják a kellő hangulatot a következő küldetéshez. A sztorit bemutató videók előtt valódi háborús dokumentumfilmekből és korabeli híradós részekből is láthatunk összevágott jeleneteket, szóval a készítők tényleg igyekeztek a lehető legjobban összerakni a játék filmszerű hangulatát. Hogy még jobban beleéljük magunkat az eseményekbe, akció közben pilótatársaink és a földi irányítók folyamatosan szövegelnek a rádióikon keresztül. Elismerés illeti e párbeszédek íróit, mert remekül eltalálták az angolok hidegvérű, laza, szellemeskedő beszédstílusát.

Ászok ászai

Ez eddig mind szép és jó, de mi a helyzet magával a légi csatával? A Heroes over Europe igazi akciójáték, tehát nem is kíván birokra kelni a komplex és professzionális szimulátorokkal. Igaz, van „árkád” és „pro” játékmód is, azonban még az utóbbi sem elégíti ki igazán egy IL2-Sturmovik-fanatikus realizmus iránti igényeit. Ezt leszámítva azért a készítők igyekeztek minél precízebben ábrázolni a különböző vadászgépek és bombázók fizikája, irányíthatósága és tűzereje közti különbségeket. Egy spitfire például sokkal könnyebben fordul, manőverezik a levegőben, mint egy hurricane, viszont utóbbi lényegesen jobb arzenállal rendelkezik, így akár pár lövéssel is egymás után szedhetjük le a levegőből egy teljes német raj vadászgépeit. A repülőknek egyébként négy alaptulajdonsága van: fegyverzet, gyorsaság, agilitás és „páncélzat”. Amellett, hogy egyéni ízlés kérdése is, hogy mit szeretünk jobban, a gyorsaságot, vagy a nyers tűzerőt, bizonyos küldetéseknél jobban járunk egy könnyebben manőverezhető gyorsabb géppel, máshol viszont sokkal praktikusabb, ha a tömegesen támadó ellenséget brutális lövésekkel tudjuk leszedni. Az egyik küldetésnél például a jó arzenállal felszerelt, ám eléggé lomha hurricane-nel kellett utolérnem és megállítanom egy, az ellenség által meglovasított, villámgyorsan cikázó brit vadászgépet, úgy, hogy egy „ász lövéssel” kellett hatástalanítom az egyik üzemanyagtartályát, hogy azért ne tegyem tönkre a gépet, viszont leszállásra kényszerítsem. Vért izzadtam, mire sokadszorra sikerült utolérnem és az utolsó pillanatban megállítanom, míg ha ugyanezt a mutatványt egy spitfire-rel igyekszem végrehajtani, sokkal könnyebb dolgom lett volna. Mentségemre legyen mondva, nem tudhattam előre, milyen gépre lesz szükség az adott missziónál, illetve egy hosszabb feladatsor végén próbált meglépni a német pilóta az említett vadásszal, és már nem volt kedvem az egészet elölről újrakezdeni. A már említett "ász lövés" egyébként egyértelműen a játék legzseniálisabb megoldása. Amikor sokáig az ellenséges gépen tartjuk a célkeresztet, folyamatosan töltődik fel egy kör alakú adrenalincsík, és attól függően, hogy mikor nyomjuk le a gombot, az események a bullet time-hoz hasonlóan lelassulnak, mi pedig kényelmesen becélozhatjuk a pilótát, vagy gép kritikus részét, és egyetlen lövéssel leszedhetjük a levegőből. Az „ászlövés” mellett a másik – nem túl élethű, viszont akciójátékba annál inkább illő – „szuperképesség” a regenerációs rendszer: amikor nagyon leamortizálták gépünket, a páncélzatot ábrázoló csík fokozatosan visszakúszik egy bizonyos szintig: mintha csak egy Star Wars-béli A2D2 droidunk lenne, aki kimászik a szárnyra és meghegeszti a károkat. Persze akit az ilyen "csalás" zavar, az nyugodtan kikapcsolhatja ezt a funkciót. Az újabb és újabb gépeket egyébként fokozatosan kapjuk jutalmul a sikeres küldetésekért, úgyhogy akár azt is megtehetjük, hogy ezekkel felvértezve újra nekirugaszkodunk a misszióknak, hogy minden egyes részfeladatot végrehajtsunk.

A 22-es csapdái

A Heroes over Europe-ban a készítők igyekeztek a lehető legváltozatosabb helyszíneket és valódi háborús eseményeket felsorakoztatni. Részt fogunk venni a híres angliai csatában, meg kell védenünk Londont a német bombázók pusztító inváziója ellen, a francia Alpok felett vadászrajokat kell megsemmisítenünk, miközben saját légitámaszpontjainkat védjük, más esetekben pedig a vízen lassan haladó hadihajóink elől kell a lehető leggyorsabban szétlőni a víziaknákat, illetve a Berlin elleni légitámadásban is a főszerepet kapunk. A főküldetések igencsak hosszúak és különféle feladatokra vannak lebontva, melyek gyakran egyszerű felderítéssel kezdődnek, majd amikor a németekkel találkozunk, akkor kezdődik a parázs légi háború. Sajnos a monotonitás - még a változatos helyszínek és háborús szituációk ellenére is - egy idő után rányomja bélyegét a játékra, különösen akkor, amikor egymás után kell 40-50 fős vadászgéprajokat elintéznünk. Látszik, hogy a készítők ki akarták tolni kicsit a játékidőt, (hiszen a tizenkét küldetés azért nem túlzottan sok), ezért időnként az volt az érzésem, hogy az egész Luftwaffét egyes szám első személyben nekem kellett elintéznem. Igaz, a legtöbbször velünk van pilótatársunk, ám ő túl sok vizet nem zavar, pusztán a rádióban osztja az észt. Itt említeném meg, hogy a mesterséges intelligencia meglehetősen átlagos: bár a német gépek időnként igyekeznek alapszintű manőverekkel elmenekülni lövéseink elől, vagy hátulról ránk akaszkodni, azért a legtöbbször könnyedén telibe lehet trafálni őket. Különösen akkor feltűnő az MI gyengélkedése, amikor rajokban repülő gépekre támadunk: legtöbbször szét sem "rebbennek", hanem hagyják, hogy egymás után leszedjük őket a levegőből. Igaz, "pro" szinten azért nehezebb a dolgunk, de a légi csata ott sem valami nagy ördöngősség.

Berlin felett az ég

A játék egyik legnagyobb erőssége egyértelműen a berepülhető terepek megdöbbentően részletes grafikai kidolgozása. Különösen London, vagy Berlin utcái felett repülve kerestem az állam, ugyanis a készítők szinte egy az egyben, tökéletes realizmussal ábrázoltak minden egyes épületet, hidat, a parlamentet stb. vagy legalábbis sikerült tökéletes illúziót kelteniük. Ha az utcaszinten hasítunk, szinte csak a kétségbeesetten menekülő angol vagy német polgár látványa hiányzik, aki a légiriadót hallva egy biztonságos bunker menedékébe próbál behúzódni. A nagyvárosok látványához hasonló fantasztikus élményben volt részem a francia Alpok felett röpködve, a hófödte hegycsúcsok, a tiszta vizű tavak és erdők szemkápráztatóan gyönyörűen lettek kidolgozva. Ezeknél a küldetéseknél külön élmény volt az is, amikor csak fel kellett deríteni a környéket. Nem panaszkodhatunk a korabeli repülőgépek ábrázolására sem: mindegyik tökéletesen élethű és rendkívül részletes. Sajnos azért nem minden fenékig tejfel: kimaradt a játékból a pilótafülke nézete, ami szerintem nagy baklövés volt a készítők részéről, különösen a Battlestations: Pacific után, ahova ez a lehetőség a célkereszt ráközelítésekor belekerült. Itt ilyenkor pusztán a géptestre zoomol rá a kamera, ráadásul elég szerencsétlenül, ugyanis az annyira kitakarja a látóteret, hogy ettől rendkívül nehézkes lesz az irányítás. Persze lehet ki-bezoomolgatni, de a harc hevében azért elég idegesítő, amikor ezzel kell szenvednünk. Ezt az elég nagy bakit leszámítva azért a játék grafikája elismerést érdemel: a Heroes over Europe talán az egyik legszebb szimulátor, amit eddig láttam.

“I need a Hero?”

A Heroes over Europe a jobbféle akció­szimulátorok közé tartozik, bár igazi klasszikusnak azért nem nevezném. A grafika egyértelműen a játék legnagyobb erőssége, bár elég jó gép kell a teljes részletességhez. Londont mindenesetre egyetlen szimulátorban sem láttam ennyire profin kidolgozva, különösen nagy élmény volt ez számomra, hiszen többször is jártam a városban. A hadjárat küldetései viszonylag érdekfeszítőek, és nagy ötlet volt több pilóta életútját is követni, viszont a missziókon belüli változatosság hagy némi kívánnivalót maga után. Amikor már a harmadik-negyedik német vadászgéprajt kellett szétlőnöm egymás után, akkor nem illettem túlzottan pozitív jelzőkkel a fejlesztőket. A játéknak van persze többjátékos része is, azonban ezt kipróbálni még nem tudtam, csak belenézni, lévén még nem a végleges, dobozos verziót teszteltem. A maximum16 fős multiban free-for-all, vagy csapatos légi háborúkban vehetünk részt, illetve kipróbálhatjuk a túlélő módot is. A hagyományos harcokban idő, vagy frag határt is beállíthatunk, míg a túlélő módban az nyer, aki az összes ellenfelét elpusztítja. Ez mind remek mókának hangzik, azonban nagy kérdés, hogy mennyire lesz népszerű a multi olyan sztárok mellett, mint a COD4, vagy mondjuk (hogy a műfajnál maradjunk...) a Battlestations: Pacific, amely nagyjából hasonló élményt nyújt, mint a Heroes, csak éppenséggel nemcsak repülővel, hanem rengeteg egyéb járművel is harcolhatunk benne. Igazából emiatt is éreztem hosszú távon picit unalmasnak a Heroest a Pacific-kel összehasonlítva. A legnagyobb hiba pedig egyértelműen a pilótanézet elhagyása, illetve a célkereszt ráközelítésének béna megoldása. Mindezek ellenére a Transmission Games hányatott sorsú játéka (régebben úgy volt, hogy az Atari adja ki, ám végül átkerült a Ubisofthoz) szerintem remek szórakozást nyújt minden második világháborús játék- és akciószimulátor-rajongónak egyaránt.