Jóllehet, lopakodós elemeket tartalmaznak az olyan címek, mint a Shadow of the Tomb Raider vagy az Assassin’s Creedek, ám a műfaj valódi, kitartó képviselője az IO Interactive Hitmanje, mely az ezredforduló óta adja meg a lehetőséget a rajongóknak, hogy a 47-es ügynök öltönyébe bújjanak. Habár a Hitman: Absolutionnel kicsit megbicsaklott a széria, és a szétszabdalt 2016-os Hitmannel is volt gondunk, a legújabb epizód, a Hitman 2 (csak névrokona a remek 2002-es Silent Assassinnak) kisebb-nagyobb hibái ellenére is méltán lehet tagja a bérgyilkosok klubjának.

Magas, kopasz férfi, fekete öltönyben

Bár a legelső rész, a Hitman: Codname 47 már foglalkozott a kopasz ügynök származásával, a reboot-divat miatt a 2016-os Hitman is bemutatta a 47-es eredettörténetét. Ezen a vonalon halad tovább a Hitman 2 is, így a címszereplő (és Diana) ismét a rejtélyes szervezet, a Providence és a Shadow Client nevű még titokzatosabb rivális gyilkos nyomába ered, hogy újabb globális összeesküvésre bukkanjon. A sztori sajnos csak ürügy arra, hogy a játékos a 47-es ügynökkel újfent beutazza a világot, és változatos helyszíneken gyilkoljon. Persze eddig sem a történet volt a sorozat erőssége, de azért a Silent Assassin és a Blood Money című epizódok igencsak odatették magukat ezen a téren is. A Hitman 2-ben kapunk egy klisés, a Bourne-filmekre emlékeztető konspirációs thrillert, melynek amúgy alig van kapcsolata a küldetésekkel, ráadásul az alkotók meglehetősen olcsó, képregényszerű (értsd: nem mozog a szereplők szája) átvezető animációk formájában adagolják a sztorit. A végső fordulat azért ütős, még ha kiszámítható is.

Maguk a helyszínek viszont elképesztően kidolgozottak és gyönyörűek, hatalmas dicséret illeti a IO Interactive szakembereit a pályadizájnért. Persze nem tűnik nagynak a választék (összesen 6 főküldetés van), de ezeken az első végigjátszás alkalmával akár 1,5-2 órát is eltölthetünk, annyi érdekes felfedeznivaló és küldetésalternatíva áll rendelkezésünkre. Panaszunk csak arra lehet, hogy két helyszín is észak-amerikai (Miami, vermonti kertváros), és a legelső, új-zélandi Hawke’s Bayen érződik, hogy csupán bemelegítés (bár az itt található luxusvityilló sem kicsi). Azért szó sincs arról, hogy a sokat reklámozott Miami ne lenne piszkosul hangulatos az autóversennyel és a robotkiállítással, de a másik amerikai helyszínből is árad a hurráoptimista kertvárosok barbecue-füstös hangulata. Az igazán egzotikus csemegék azonban a kolumbiai esőerdő közepén elterülő Santa Fortuna, a nyüzsgő indiai főváros, a bollywoodi filmgyártás szíve, Mumbai és a Providence szigete, Sgàil, ahol éppen egy Stanley Kubrick Tágra zárt szemek című filmjét idéző álarcos szeánsz zajlik.

A bérgyilkos, aki nem változik

Az egyjátékos kampány gyorsan letudható: kb. 15 óra alatt végeztem úgy, hogy mindent kényelmesen végigpróbáltam és felfedeztem. Ám a sorozat védjegye, amire az egyes küldetések után figyelmeztet is a játék, hogy egy feladatnak többféle megoldása létezik. Mint az előző részben, úgy itt is rengeteg kihívás és történetalternatíva áll rendelkezésünkre, amiket első nekifutásra már csak azért sem tudunk teljesíteni, mert ütik egymást. Például a kolumbiai helyszínen döntenünk kell, melyik, a városban hallott pletykára hallgatunk, hogy likvidálhassuk Rico Delgadót, a drogbárót: felvesszük egy híres tetováló fickó identitását, aki Delgadóhoz igyekszik, vagy az önimádó kartellvezér szobrának tartócsavarjait lazítjuk meg, hogy az átadáskor „baleset” érje a célpontot. Vagyis mindent egyszerre nem lehet, és már csak azért is érdemes újra nekivágni egy-egy küldetésnek, mert új kezdőhelyszínek nyílnak meg, és új, spéci gyilkolóeszközöket kapunk, ahogy a missziók után dől a tapasztalati pont.

A játékmenet alapvetően nem változott a Blood Money óta, mely bevezette a „mindennel gyilkolhatsz”-elvet. A IO gyökeres változtatások helyett csak bővítette azt, ami már eddig is tökéletesen működött. Igaznak bizonyult a marketing, és tényleg bármivel ölhetünk, csupán a képzeletünk szab határt eszközeinknek. Ott van persze a jó öreg hangtompítós pisztoly, a zongorahúr vagy a méreginjekció. De miért használnánk ilyen túl sok nyomot hagyó csúfságokat, ha könnyedén okozhatunk kellemetlenségeket egy fáról lelőtt kókuszdióval is? Vagy beöltözünk a célpont egyik kedvenc édességárusának, és megmérgezzük a kókuszgolyókat. Esetleg felöltjük az elhalálozott Providence-vezér halotti maszkját, hogy a koporsóból kikelve tegyük el láb alól a kegyeletét lerovó, megsemmisítésre kijelölt célszemélyt.

Változhatna viszont a sokat kritizált játékelem, a hullák idegesítő vonszolása. A Splinter Cell hőse már a 2000-es évek elején a vállára tudta kapni a holttesteket, a 47-es ügynöknek azonban ez 2018-ban sem megy. A mesterséges intelligenciára is jellemző még mindig, hogy ha gyanakszik ránk, egy ideig ugyan követ minket, de ha elveszítette érdeklődését, simán a szeme elé kerülhetünk. Viszont ha lebuktunk, utána, jaj nekünk! Nehezebb fokozaton sokszor kellett visszatöltenem az állást, ha ölésnél figyelmen kívül hagytam egy mindent látó kamerát, vagy egy padon ücsörgő NPC-t. Ugyanis ha egyszer elszabadul a pokol, esélyünk sincs a túlerővel szemben.

A profi

Az előző részből ismerős, játékosok által készített és online megosztott Contractek (melyek ezúttal is elég hullámzó színvonalúak – beleértve a saját suta küldetésemet) mellett végre van két igazi többjátékos mód is, melyek azért nem váltják meg a világot. Az Absolution Sniper Challenge részlegéhez hasonló Sniper Assassin kooperatív móka, melynek társ híján egymagunk is nekivághatunk, és ebben egy gyönyörű kastélykertben, egy esküvői ceremónián kell fix pozícióból likvidálni célpontjainkat, kizárólag mesterlövész puskával, a rendelkezésünkre álló 15 perc alatt. A Ghost Mode már sokkal izgalmasabb, mivel ebben egy, a mi játékunkban csak szellemformában jelenlevő (így nem sebezhető) riválissal versenyzünk az egyjátékos módból ismerős térképeken, hogy előbb nyírjunk ki 5, egymás után kijelölt áldozatot, lehetőleg csendben, észrevétlenül. Ez a kompeititív multi sietős és adrenalindús, így pont azt a lassú, feszült Hitman-élményt öli meg, ami miatt kedveljük a szériát. És egyébként jelenleg a kooperatív és a kompetitív módok is bétafázisban vannak, ami azt jelenti, hogy csak gyorsmeccsekben, a játék által kiválasztott pályákon nyomulhatunk, esetleg meghívhatunk egy barátot, ha neki is megvan a Hitman 2.

Szóval a legújabb epizód a félkomoly többjátékos módokon kívül nem sok újdonságot vonultat fel, de talán a rajongók nem is erre vágytak, hanem újabb, rendkívüli módon kidolgozott pályákra, rengeteg, kreatív küldetésre és kihívásra, melyek hosszú távú szórakozást biztosítanak. A 47-es ügynök újfent teljesíti ezeket az elvárásokat, és morcosan ránk tekint, ha a gyenge sztori miatt felemelnénk a szavunkat. Persze, a kopasz gyilkos akkor legyen legény a gáton, ha Sean Beant ki tudja iktatni az előző részből ismerős első, Hitman 2-höz érkező Elusive Target limitált küldetésben!