Ennek megfelelően egy kreatív ötlet köré igyekezett felhúzni játékát a Fiddlesticks Games nevű, Henry Hoffmanból és Dan Da Rochából álló kétszemélyes csapat is, kiegészülve egy remek zeneszerzővel, néhány szinkronszínésszel és némi professzionális segítséggel, amit kiadójuktól, a Curve Digitaltől kaptak.

Színt visz az életedbe

Történetünk főszereplője a kis Hue, aki furcsa álmot lát: Eltűnt édesanyja egy levélben tájékoztatja távolléte okáról és egy különös gyűrűről, melynek segítségével talán megtalálhatjuk őt. Tudjuk, hogy valahol az egyetemen lelhetünk rá az igazságra, hogy hol is lehet valójában, ehhez pedig hajóra kell szállnunk. Sajnos a világítótorony viszont nem működik, így a vízi közlekedés problémás, a generátor beindítása pedig nem lehetséges, mert... egy limezöld téglafal torlaszolja el a létrán keresztül lefelé vezető utat. Mihez kezdhet Hue ebben a szürke világban egy limezöld téglafallal, amivel szemben a felnőttek is tehetetlenek? Nem máshoz, mint hogy logikai rejtvényeket old meg, melynek hála olyan képességekre tehet szert, amit semmilyen téglafal nem állít meg, bármilyen ízlésficamos ember is választotta ki a színét.

Legelőször a kék színt találjuk meg, amivel kékre festhetjük a világot. Ez a játékban úgy valósul meg, hogy egy kis színkeréken kiválasztjuk az adott színt, ami történhet a bal egérgombbal, vagy kontroller esetén az analóg kar elmozdításával. Ekkor a háttér kék lesz, az adott akadály - mint például egy kék kőhalmaz - pedig beleolvad, így nem gátolja a továbbjutásunkat. A készítők már a játék elején felhívják a figyelmünket arra, hogy ők bizony a kontrollert ajánlják, ez a teszt is egy ilyen végigjátszás után készült, de kipróbálván az egér+billentyűzet kombinációt, nem éreztem nehézkesnek az irányítást. Ez annak is köszönhető, hogy kevés kivételtől eltekintve - és azok sem vészesek - nem egy gyors reflexet és ügyességet igénylő játékról van szó, inkább az agyunk lesz megtornáztatva. Természetesen az irányítás szabadon konfigurálható, és további pozitívum, hogy a készítők a színtévesztőkre is gondoltak, így egy őket segítő beállítás is helyt kapott a menüben. Ebben az esetben szimbólumok segítik az eligazodást a színkavalkád helyett.

Az első 1-2 órában, amíg nem rendelkezünk az összes színnel, viszonylag egyszerű feladatokkal szembesülünk, így a logikai játékokkal ismerkedők, illetve a kisebb gyerekek is egészen biztosan sikerélménnyel indulnak majd. A rejtvények jól bevált sémákat követnek, van itt minden, amit már megszokhattunk más művekből: ládák, kapcsolók, mozgó platformok, lézerek, és így tovább. Ennek ellenére a játék alapmechanizmusának köszönhetően mégis egyedi tálalásban láthatjuk mindezt, véleményem szerint a feladványok ötletesek. Emellett szépen fokozatosan nehezednek, de sosem válnak igazán embert próbálóvá, maximum talán az utolsó néhány okozhat némi fejtörést. Ez a játékostól függően lehet pozitív és negatív is: azoknak, akiket a hasonló puzzle platformerek a már-már frusztráló nehézségű feladványokkal tántorítanak el, jó választás lehet a Hue; aki viszont egyetlen izzadságcsepp nélkül játszotta végig a Braidet, az lehet, hogy könnyűnek fogja találni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekik nem adhat semmit a játék, a rejtvényekkel ugyanis a pozitívumok felsorolása nem ér véget.

Az érzékelés kapui

A játék legkiemelkedőbb eleme a zene. Nyugodt és egyben egy kicsit keserédes atmoszférát teremtenek a feladványok alatt felcsendülő dallamok, amiket egyszerűen szívet melengető érzés hallgatni. Persze amikor egy mozgalmasabb puzzle-lel állunk szemben (ránk eső kövek, lábunk alól eltűnő talaj), és időzítenünk kell az ugrálást, akkor a zene is dinamikusabb, intenzívebb, viszont ez a ritkábbik eset. A kis átvezető helyszíneken sétálgatás közben a muzsika szinte észrevétlenül simul a háttérbe.

A grafika érdekes kérdés: nyilván egy kétszemélyes csapat nem tud AAA-játékokat megszégyenítő látványvilágot varázsolni elénk, ráadásul egy puzzle platformerhez nem is szükséges ez, de a műfajban látott egyéb alkotások - mint például a Swapper - már ébresztenek az emberben bizonyos követelményeket az ilyen típusú játékokkal szemben is. A Hue ilyen szempontból végtelenül egyszerű, de csúnyának nem nevezném; valahol hangulatos is, és ez a minimalista stílus illik a játékhoz.

Ami még mindenképpen említésre érdemes, az a szinkronszínészek teljesítménye, kiemelném a Hue édesanyját megszemélyesítő Anna Actont, egyszerűen léleksimogató a hangja.

Hue gyerek, megvegyelek?

Eddig leginkább a pozitívumokról írtam, de nem mehetünk el szó nélkül a játék apró hibái mellett sem. A történet ugyan kicsit meghatja az embert, nekem mégis maradt némi hiányérzetem, valamivel többet vártam. A színekkel, az érzékeléssel, a valósággal, valamint az egyénnel kapcsolatos filozofikus gondolatok ugyan tényleg érdekesek, az édesanya valóban izgalmas gondolatébresztőkkel kísér minket végig az úton, de ez valahogy nem bontakozik ki teljesen a történet végéig.

Ennél valamivel komolyabb probléma és talán részben össze is függ az előző ponttal, hogy a játék rövidkére sikerült. A 100%-os végigjátszás után 9,5 órát ír a Steam, ami valójában inkább 9 óra lehetett, mert volt némi holtidő. Összegyűjtöttem az elrejtett lombikokat is, melyekből összesen 28 darab van a játékban, ezután pedig már nem igazán marad tennivaló. Ha valaki gyorsan végigrohan a pályákon, akkor akár 5-6 óra alatt is végezhet.

A lényegre térve el kell mondanom, hogy egy pozitív élmény volt számomra a Hue, így a műfaj kedvelőinek, illetve a műfajjal ismerkedőknek az apró tökéletlenségei ellenére is mindenképpen ajánlom ezt a kevésbé ismert gyöngyszemet.