Vannak nehéz pillanatok a cikkíró életében – például amikor pár hónappal a megjelenés előtt bemutatót ír egy olyan korai hozzáférésű játékról, amelynek alkotója egész életében a tökéletességre törekedett, és már az említett korai verzió is késznek volt mondható, így a premier után igazából sokat nem lehet hozzátenni az előzeteshez, maximum annyit: vegyétek meg a játékot, ha szeretitek a logika-puzzle alkotásokat, mert jelenleg ez a műfaj csúcsa. Sőt minden idők egyik legjobbja.
A kör közepén állok
Igen, Zachary „Zach” Barth tényleg nem tud hibázni. A másokat gazdaggá tévő Infiminer és a páratlan SpaceChem szerelemgyermekében, az Infinifactoryban benne van minden, ami miatt imádjuk Zach átlagembertől eltérően működő elméjének szüleményeit. Pedig maga a mechanizmus alapvetően egyszerű: különböző funkciójú építőelemekből össze kell raknunk egy gyártósort, hogy a folyamatosan (de szabályozható sebességgel) érkező alapkockákból összetákoljunk egy megadott formát, és ebből célba juttassunk tíz darabot. Csupán ennyi a megkötés, minden más már ránk van bízva – és ez az igazán őrületes az egészben. Mert ahány ember, annyiféle logika, gondolatmenet, látás- és szemléletmód, mindenki másképp áll neki a dolognak, másként szedi elemeire fejben a végterméket, hogy visszafejtse azt az alapelemekre, és felépítse hozzá a gépsort. Ez az a játék, ahol hosszú perceken át bámulod üveges szemmel a monitort, gondolatban „sakkozva”, majd építesz, próbálsz, bontasz, építesz – és kezded elölről az egészet. És ha végre sikerült összehozni, olyan sikerélmény tölt el, amit más játékban garantáltan nem találsz meg. És pontosan ezen eufória csúcsán tolja az arcodba a játék a „világranglista” statisztikáit, amiből kiderül, hogy más játékosok harmadannyi futási ciklusból és fele akkora alapterületen építették meg saját üzemüket, és máris azon töröd a fejed, hogyan tudod utánuk csinálni ezt.
A játék lényege tényleg ennyi, és ez bőven elég is lenne, ám a Zachtronics nem kente el ennyivel. Egyrészt építettek az Infinifactory köré egy sztorit is, mely szerint az általad alakított hőst idegenek rabolják el, te pedig az ő rabszolgájukként dolgozva építed meg a különféle szerkentyűket. Ha sikerül egy-egy részleget mozgásba hoznod, sorstársaidtól elkobzott mókás jutalmakat kapsz fogva tartóidtól, ugyanakkor a pályákon elődeid holttestére és az általuk hátrahagyott üzenetekre is bukkanhatsz, amelyek viszont egészen baljós és depresszív köntösbe burkolják a programot. Másrészt pedig a játék varázslatos külsőt kapott: az építőelemek letisztult, minimalista, indusztriális-futurisztikus dizájnja mellé változatos és látványos helyszínek társulnak, a sztori tökéletes hátteréül szolgálva. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve.
Gyere, őrült
Ám ugyanez igaz a játékra is, amely mindezzel együtt nem a műfajszüzeknek való: az agyat rendesen próbára tevő feladványokat kapsz, amelyeket azonban komoly egyetemeken épp úgy lehetne oktatási anyagul kiemelni (és nemcsak a matematika, de a pszichológia tanszékeken is, az emberi gondolkodás eltérő mechanizmusait bemutatva), mint családi programként egy nagyobb gyerekkel leülni elé, és közösen kitalálni, hogyan is lehet megoldani az adott puzzle-t. Mindez pedig hosszú hetekre elegendő szórakozást biztosít, és akkor még ott van a saját feladvány készítésének a lehetősége, valamint a Steam Műhely, ahonnan letöltheted mások agyszüleményét.
Persze lehet fogást találni a játékon; a keretrendszer például nem túl kezes: nincs főmenü, nem lehet külön profilt készíteni és új játékot indítani, ráadásul a tanulási görbe is szeszélyes, hamar belekerülsz a mély vízbe, mindez azért kevésbé felhasználóbarát. Ez azonban nem halványítja el azt a tényt, hogy az Infinifactory jelenleg a logika-puzzle játékok non plus ultrája, ami kötelező mindenki számára, aki szereti megmozgatni a szürkeállományát. Ám vigyázat: komoly függőséget okozhat!
