Fény-árnyék párhuzamokra kihegyezett játékmenet? Volt már 2013-ban egy nagyon hasonló koncepcióra épült TPS, a Contrast. Valamilyen különös oknál fogva – és mert a Steam többnyire egy magos zsemle áráért dobálja – éppen nemrég estem neki megint, úgyhogy mikor befutott az Iris Fall, nagyjából az első öt percben azonnal egyértelművé vált nekem a párhuzam. Ez is egy alapvetően puzzle elemekre építő, félig-meddig kalandjáték, ahol sokszor az árnyékokkal kell machinálni, hogy átküzdhessük magunkat a következő fejezetre. Az ötlet tehát nem új, de nézzük, milyen lett maga a játék!

Színház a világ végén

Iris (az általunk irányított kislány) rémálomból ébredve egy fekete macskával találja szemben magát, akit aztán egy különös színházig követ. Ez a színház egyrészt meglehetősen ijesztő képet fest a maga elhagyatott, viktoriánus kori, romos miliőjével, másrészt mintha furcsa módon kötődne is Iris emlékeihez. Itt kell több fejezeten át boldogulnunk, feladványokat megoldanunk, játszanunk a fényekkel. Bizonyos pontokon (ezek könyv formájában jelennek meg) ugyanis átválthatunk árnyékunkra, akivel addig elérhetetlennek tűnő helyekre is eljuthatunk, illetve tárgyakat szedhetünk fel. Adott egy inventory, ahová bepakolhatunk mindent, majd a tárgyakat a megadott helyeken használva meglehetősen elmés fejtörők nyílnak meg előttünk. Ugyan nem az Iris Fall lesz az, ahol az egyszeri casual gamer több órára megakad egy-egy feladvány miatt, de a legtöbb valóban ötletes és tökéletesen illeszkedik az adott pálya hangulatához.

Gótikából steampunkba 

Aztán sajnos jön egy éles váltás. A kezdeti – és nagyjából a játék utolsó harmadáig tartó – viktoriánus kori, már-már a gótikus horrorral kacérkodó settinget felváltja a rozsdásodó, gépzsíros steampunk. És ez az a pont, ahol az Iris Fall a címszereplő kislányhoz hasonlóan zuhan egyet. Értem én, hogy álmokban járunk, de olyan, mintha az összes kreatív ötlet elfogyott volna, pedig előtte az egyik szakasz konkrétan Maurits Cornelis Escher (1898-1972) festményeit is visszaidézi – a végére viszont csak a robosztus, unalmas gőzgépek maradnak. A lezárás így is szép, de sajnos itt ütközik ki a játék másik nagy hibája, méghozzá az, hogy iszonyatosan rövid. Az Iris Fall alig 2-3 óra letudható, pedig pont ez lenne az a koncepció, ami simán kihúzható lett volna egy Contrast hosszúságú, teljes értékű játékká. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor kellett átváltanom az árnyék-Irisre, hogy vele oldjak meg valamit, holott pontosan ez a feature lenne a játék központi eleme.

A látványvilág egyébként meglehetősen szép és részletgazdag. Penge élesek a kézzel rajzolt, fekete-fehér (minimális szín azért van) hátterek, valamint Iris maga sem lóg ki az összképből. Az irányítás abszolút kényelmes, bár a mozgásanimáció kissé lassú és darabos. A stílus a már említett Contrast mellett nekem eszembe juttatta a horror White Nightot is, ám szerencsére itt ellenfelekkel és egyéb, az életünket megnehezítő rémségekkel nem fogunk találkozni. Egyszerű feladványmegoldós kalandjáték lett az Iris Fall, mely két évvel a PC-s megjelenés után végre a konzolokat is meghódítja. Ára teljesen baráti, így aki ki tud békülni a rövidségével, az egy kellemes kis játékot kaphat a pénzéért. Én csak ajánlani tudom!