Képzelj el egy szürreális játékot, ami grafikai megoldások terén leginkább azt álmodja meg, hogy mit csinálna Michel Gondry, ha pszichedelikus időutazásra indulna egy eldugott berlini dzsesszklubba a hatvanas évek végén. A történet a hidegháború idején játszódik, és egy titkos ügynököt alakítva kell ipari kémkedést folytatnunk, sokszor a mátrix lehetetlen meghackelésével, aminek eredményeként összefolyik a valóság és a virtualitás, egyfajta paranoid, Philip K. Dick-i rémálmot eredményezve. S végül, de nem utolsósorban képzeld el, hogy ezt az egészet a Monty Python stílusában mesélik el neked, állandóan kiforgatva és viccet csinálva mindenből. Ha mindez megvan, és fel tudod dolgozni a sokkhatást, akkor a Jazzpunkot neked találták ki: imádni fogod, apróbb hibái ellenére is.
A torontói Necrophone Games – valójában két lelkes fejlesztő – első komolyabb játékának minősülő Jazzpunk gyönyörű művészeti tervezést követve rántja be a játékost egy meglehetősen valószerűtlen történetbe, amiben különböző műfajok találkoznak egymással. Míg a látványt tekintve egyértelműen egy ötven évvel ezelőtt megálmodott, hipermodern futurisztikus világban kalandozunk (a helyszínek élénk színkavalkádja és már-már koncepciótlannak tűnő alkalmazása az idősebb gamerek körében bizonyára édes nosztalgiával idézi fel az első No One Lives Forevert), addig a történet szerint információt és technológiát kell a küldetések során megszereznünk, az esetek többségében rettentő kretén módon.
James Bond esete a spurival
Nem derül ki sok abból, hogy kik vagyunk és kinek dolgozunk. A Jazzpunk alapvetően az „itt és most”-ra helyezi a hangsúlyt, avagy a pályákra és azok minél részletesebb felfedezésére. A belső nézetből történő kalandozás kivételes esetektől eltekintve ritkán jelent többet puszta mászkálásnál és megfigyelésnél. A küldetések legfontosabb – ám ki nem mondott – célja az, hogy a játékos végigmenjen a történeten, ebből adódóan pedig nemhogy meghalni nem lehet, de különösebben elakadni sem. Talán pár szituációban nem egyértelmű azonnal, hogy mit kell csinálni, de ilyenkor a közeli karakterek általában elejtenek valamiféle megjegyzést, vagy vizuális formában kapunk segítséget (ennek egyik gyakori formája, hogy váratlanul valamilyen kreatív üzenet jelenik meg a képernyőn).
Barangolásaink során számos érdekes jelenetben találjuk magunkat, és ezek igazából nem szólnak másról, mint popkulturális ismereteink lépten-nyomon történő próbatételéről. A fejlesztők bátran figurázzák ki James Bondot és úgy en bloc az egész hidegháborút, de vannak ennél sokkal merészebb paródiák is. A legbrutálisabb dolog bizonyára a Wedding Quake nevű minijáték, amit valahol félúton szerezhetünk meg: a játékos egy tortának álcázott szimstim segítségével a Quake 3 világában találja magát, csak éppen a gépfegyver egy emeletes torta, a rakétavető robbanó rózsákat tüzel egy vázából, a dupla csövűt pedig egy pezsgősüveg helyettesíti, aminek dugója eszméletlenül nagyokat és fájdalmasakat tud pukkanni.
Polyblank59 a legnagyobb szerelmem
A fentiekben, vagy jobban mondva, a fentieken kívül az az igazán elismerésre méltó, hogy a Jazzpunk merészen kísérletezve, eredményesen mutat túl a hivatkozásain, nem azokból akar folyamatosan megélni. A fejlesztők ügyesen csempésznek eredetiséget az ismert dolgok közé: több helyszín is kifejezetten emlékezetes, az elszórt tárgyak pedig szórakoztatóak. Olykor emiatt egyébként gondolkodóba is eshetünk, hogy mennyire nevezhető videojátéknak a Jazzpunk a szó klasszikus értelmében véve, hiszen sokkal inkább az a helyzet, hogy egy képtelen történetre fűz fel egy rakás különböző utalást a nyugati popkultúra elmúlt negyven-ötven évéből, és ezeken vezeti végig a játékost. Természetesen minél több dolgot tudunk, és minél több mindent veszünk észre, annál élvezetesebb a jelenetek közötti barangolás. Ez ugyanakkor talán a játék egyetlen igazi hibája is. Aki ugyanis nem mozog otthonosan ezekben a világokban, az valószínűleg sok poénról lemarad.
A felhőtlen szórakozást azonban mégis leginkább az ár teheti próbára, ugyanis a kasszánál hagyandó 14 euró kissé meredek. A Jazzpunk nem egy hosszú program; még ráérősebb tököléssel sem nyújt többet bő két óránál, igaz, az újrajátszhatósági faktora jelentős. S azért nagyon nagy piros pont jár, hogy a Wedding Quake-et a megszerzése után bármikor játszhatjuk a főmenüből: még hetekkel később is tökéletes agyzsibbasztás tíz percben egy fárasztó nap után.
