Egy ideje fenntartással kezelem a Kandriához hasonló látványvilággal rendelkező játékokat, az elmúlt nagyjából egy évben ugyanis csak rossz(abb) tapasztalatom volt velük. A Shirakumo Games alkotása azonban egyből felkeltette az érdeklődésemet, nemcsak felépítése, (ami a szintén általam tesztelt Treasures of the Aegeanra emlékeztetett), hanem a nehéz platformer elemek miatt is, melyeket olyan nagyszerű programok inspiráltak, mint a Celeste. Az említett címeket összegyúrva a végeredmény egy nyílt világú, precíz ugrálós elemekkel tarkított kaland lett, melyben a döntéseink is sokat számítanak.

A jövő tőlünk függ

Az alapkoncepció szerint az általunk ismert világ elpusztult, a túlélők azonban – ahogyan az a hasonló témájú alkotásokban lenni szokott – minden erejükkel próbálnak élhető alternatívákat találni a posztapokaliptikus romok között. Talán az emberi természet rút velejárója, hogy a békét még ilyen körülmények között is nehéz megteremteni, és még annál is nehezebb megtartani, konfliktusok tehát folyamatosan akadnak – az élet persze ettől függetlenül nem állhat meg. Az egyes csapatok misszióinak célja pedig nemcsak a létezéshez szükséges víz és magvak begyűjtése, hanem akár olyan különleges dolgoké is, mint egy réges-régi android. Aki úgy fest, még mindig működőképes! Játékosként itt csatlakozunk be a történetbe, és mondhatni, a robottal együtt fedezzük fel a kapcsolati viszonyokat, a múltbeli eseményeket és saját képességeinket. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy akadunk egyre több barátra – vagy döntéseink függvényében akár ellenségre. Egyébként utóbbi is teljességgel érhető, hiszen senkit nem hibáztathatunk azért, mert nem szeretne megbízni egy több éves, különleges adottságokkal rendelkező fémkupacban – így tehát jövő(nk) végkimenetele csakis a mi kezünkben van.

Ez az android még nem hibátlan

A körítésre nemigen lehet panaszunk, a játékmenet ellenben már meglehetősen ingadozó. A felfedezéshez semmilyen plusz képességre vagy eszközre nincsen szükségünk, így az elejétől kezdve minden adott ahhoz, hogy a térképen bármelyik irányba kalandozzunk – a bejárható terület pedig igencsak nagy. Körülbelül 250 „szoba” áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy gyűjtögessünk, horgásszunk, vagy az előbbre jutás érdekében beszélgessünk az emberekkel, és elvállaljuk a megbízásaikat. A felvehető tárgyakon kívül egyébként túl sok mindennel nem kerülünk interackióba (a cicákat és a kutyákat viszont megsimogathatjuk!), és az egy tematikára épülő pályarészek dizánja sem túl változatos, ennek ellenére a bóklászás szórakoztató. Ha igazán szemfülesek vagyunk, még különböző easter egg ruhákat is találhatunk, melyekkel aztán szabadon személyre szabhatjuk androidunkat.

A platformer részek helyenként kifejezetten izzasztóra sikerültek, azonban, ha nagyon nem boldogulnánk velük, különböző könnyítéseket is bekapcsolhatunk – a god mode-dal kiegészülve akár végtelen mászás és vetődés is rendelkezésünkre áll, ez viszont a teszt pillanatában sajnos nem működött. Néhány vizuális bugba is többször belefutottam (főleg a vizes etapoknál), a véletlenszerű, semmibe történő beakadásokról nem is beszélve. A megjelenés idejére ezeket a hibákat talán már javították, így a felfedezés mellett a nagy precizitást igénylő ugrálós feladatok is a játék üde fénypontját jelenthetik.

Nem úgy a különböző összecsapások, az apokalipszissel ugyanis nemcsak emberi ellenfelek járnak együtt, hanem megvadult robotok és különböző beazonosíthatatlan lények is. Velük a térkép bármely pontján összefuthatunk, kardunk pedig hű társunk a miszlikbe aprításukhoz, a művelet azonban mégsem érződik kielégítőnek. Rendkívül kevés mozdulat áll ugyanis a rendelkezésünkre, éppen ezért sokszor volt olyan érzésem, hogy csak azért botlottam ellenfélbe, mert nem akarták üresen hagyni az adott területet. Az ütésekre adott fura reakciók (néha én pattantam vissza, néha ők repültek el indokolatlanul, vagy épp ellenkezőleg, avagy semmit nem reagáltak arra, hogy éppen vagdosom őket) frusztrálóvá és kifejezetten időrablóvá változtatták a verekedést, megfűszerezve némi kellemetlen spammeléssel.

Mindent összevetve azonban a Kandria egy kellemes, felfedezésre épülő kalandjáték lett (helyenként nagy odafigyelést igénylő platformer részekkel), aminek nagyon jól áll a nyílt világ. Zavaró tényezői ellenére is szórakoztató, de azért minden téren elbírt volna egy kicsivel több változatosságot és tartalmat. Külön érdekesség viszont, hogy később a játékosok is készíthetnek hozzá pályákat, ezzel jelentősen megnövelve a játék szavatosságát.