Egy bomba az életben súlyos probléma, egy videojátékban viszont csak egy aprócska akadály, egy gépezet egy ormótlanul hatalmas visszaszámlálóval és a veszéllyel, hogy kicsit megsebez. Pedig egy bomba több ennél: lehet kontár, csak a károkozásra kihegyezett rémálom, és lehet egy érzékeny, finomhangolt, már-már művésziesen tökéletesre csiszolt gépezet, ahol minden elemnek megvan a pontos szerepe és a funkciója. Aztán ott vannak a Keep Talking and Nobody Explodes szörnyei, melyeket hatástalanítani olyan érzés, mint szimfóniát írni – az ember az érzelmek teljes skáláját bejárja, igyekszik nem elsietni a dolgokat, átgondoltan cselekedni, de ha beindul a zenekar, onnantól fogva nincs megállás.
BESZÉLJ, NE NÉZZ
Főleg akkor, ha közben ketyeg visszafelé egy óra, és hibázni is csak pont annyiszor lehet, amely még illendő, aztán jön a nagy bumm – a cím alapján persze nem meglepő a tartalom, hiszen a Keep Talking and Nobody Explodesban bombákat kell hatástalanítani, méghozzá rengeteget. Kezdetben csak aprócska, 2-3 modulból állót, aztán egyre durvábban összerakott gépeket, gyakorlatilag ugyanannyi idő alatt.
Mi ebben az eredeti? Igazából több minden – ott vannak rögtön a bombák, melyek modulárisan épülnek fel. Minden esetben kapunk egy aktatáska méretű fémházat, amiben adott számú modul van. Utóbbiból több fajta is létezik, a legegyszerűbb a színes drótok hálója, de van olyan, ahol adott szekvencia mentén pulzáló színekkel, morzekódokkal, színes, adott ideig nyomva tartandó gombokkal, piktogramokkal, rádiófrekvenciával kell szórakozni.
A csavar az, hogy ezt minimum két embernek kell csinálnia, és csak egyikük nézheti a bombát, illetve a modulok hatástalanítását elmagyarázó, kinyomtatandó kézikönyvet – tulajdonképpen vak vezet világtalant, aminek a végén nemcsak egy-két horzsolást lehet szerezni, de igazából felrobbanhat az egész szoba is.
NÉZZ, NE BESZÉLJ
A Keep Talking and Nobody Explodes ezért tökéletes partijáték, illetve az egyik legjobb kooperatív élmény, amit valaha csináltak: végtelenül izgalmas, és hiába korlátozott a modultípusok mennyisége, mivel ezek akár véletlenszerűen is összepattinthatók (van ugyanis a kampányon kívül egy testre szabható freeplay mód), ezért nincs két ugyanolyan bomba. Már a modulok működésének kitanulása sem megy egy perc alatt – a mellékelt kézikönyv pont olyan utasítás alapú leírással segít a megértésükben, mint amit mondjuk, a pilóták használnak a problémák elhárításakor, vagy a gép beindításakor. Tulajdonképpen csak követni kell a leírtakat – az egyik fél nézi a képernyőt és a bombát, és elmondja, mit lát, a másik pedig a kézikönyvet forgatja (de a képernyőre nem nézhet!), és a leírás alapján kérdezget. Van-e sárga drót? Milyen színű a nagy gomb? Van a bomba szériaszámában magánhangzó? A bombát bámuló válaszol, a másik fél ez alapján levonja a helyes következtetést, és ad egy utasítást – hogy az helyes-e, az már persze csak akkor derül ki, ha az ember elvágja a drótot, megnyomja a gombot, vagy beüti a kódsort. Mert hát ilyen egy bombahatástalanító élete: teli van kérdésekkel, feltételezésekkel, és mindig ott lohol az ember sarkában a halál, aki csak arra vár, hogy lecsapjon.
