London, 1982. A rendőrség két fiatalt üldöz a metróban egy ostoba csíny miatt. Elfogni viszont csak az egyiket tudják, a másik ugyanis egy rejtélyes férfi kíséretében távozik egy portálon át. Ezzel indul a Last Stop, ami három ember történetét meséli el. Elsőre persze úgy tűnik, hogy a sztoriszálak között nincs összefüggés, de nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy bizony van.
Végállomás, kiszállás
Tehát, van három hősünk. John, a középkorú, szívpanaszokkal küszködő, lányát egyedül nevelő könyvelő, aki belefásult unalmas, egyhangú életébe. Meena, a karót nyelt, analitikus aggyal megáldott asszony, akinek nem elég a családi élet, ezért visszavágyik a katonaságban eltöltött időkbe. És végül a középiskolás Donna, aki barátaihoz menekül, hogy néhány órára kiszabaduljon fojtogatóan védelmező nővére oltalma alól.
Mindhárom szereplő éli a kissé unalmas hétköznapjait, amikor egymástól független események a feje tetejére állítanak mindent. John antipatikus szomszédjának, Jacknek hála összerúgja a port egy különös idegennek, emiatt másnap megváltozik az élete. Meenának a különleges megbízatása kerül veszélybe, amikor színre lép egy feltörekvő, mindenre képes kolléga. Donna pedig kíváncsiságtól hajtva amatőr detektívnek áll a barátaival, ám a kaland végül emberrablásba torkollik.
Látható, hogy egyik hős sem éppen hétköznapi, jóllehet sokukat foglalkoztatják hétköznapi dolgok. Gyereknevelés, számlafizetés, barátok és szeretők – minden van itt, mint a búcsúban. A Variable State pedig remekül vezeti végig szereplőit a kusza, néha meglehetősen misztikus események során, úgy, hogy közbe ne szakadjanak el (nagyon) a valóság talajától. Ráadásul a három történet nemcsak a karakterek, de hangulat terén is jelentősen eltér.
John sztorija a legvidámabb, sokat lehet nevetni a furcsa helyzeteken, amikbe kerül. Meena története a leghétköznapibb, az ő szála során nagyon sokáig nem kerülnek elő a másik kettőben fel-feltűnő misztikus események, inkább tekinthető hagyományos thrillernek. Donna pedig megkapta a legnyomasztóbb történetet, ami egyben a legtöbb misztikumot tartalmazza.
Ez az, ami a Last Stop nagy erénye, az eltérő karakterek egymással össze sem hasonlítható történetei. Emiatt halad tovább a játékos, kattint rá a következő fejezetet elindító ikonra és halad végig a többé-kevésbé 6 órát felölelő sztorin.
Játszani nem fogunk
És bizony az erős történetre és érdekes karakterekre piszok nagy szüksége van a Last Stopnak, mert mint játék, elég gyatrán teljesít. A grafika stílusos, a zene pedig igen erős, a legjobb része a programnak. Ám játszani nem nagyon fogunk. A párbeszédek során megnyíló döntési lehetőségeknek zéró ráhatása van a történetekre. Emellett a QTE-k annyira céltalanok, hogy ha semmit sem nyomsz meg a futó jelenetek alatt, a történet akkor is halad előre a kijelölt pályán. A legtöbb dolgunk akkor van, amikor az adott szereplőt el kell navigálnunk A-ból B-be. És ez legfeljebb azért lesz emlékezetes, mert a rögzített kamerák néha olyan lehetetlen szögben állnak, hogy azt sem látod, hol a karakter.
Éppen emiatt a Last Stoppal kapcsolatban elég vegyesek az érzéseim. Egyfelől a hősei jók, a sztorija leköti az embert, és több nagyszerű karakterpillanata is van. Másfelől elég nehéz játéknak nevezni, amikor alig van interakciós lehetőségünk, és ami még fontosabb, bár egy ilyen programtól elvárható lenne, nincs semmi ráhatásunk a történetre. Konkrétan Donnának van egy olyan fejezete, amiben az összes teendők annyi, hogy kétszer beleszólunk a párbeszédbe, aztán annyi – ráadásul az egész fejezet nagyjából 10 percet ölel fel.
Ennek tükrében konklúzióként azt mondanám, hogy a Last Stop elsősorban azoknak ajánlott, akiket jobban érdekel egy történet és annak karakterfelhozatala, semmint a játékmenet vagy az, hogy befolyással bírjanak a játék sztorijára. Vagy magára a játékra…
