Jó ideje vártunk már a Maneaterre, a Red Orchestra-Rising Storm-Killing Floor hármasért felelős Tripwire új, az eddigi témáktól teljesen elszakadó játékára. Bár ez sem teljesen igaz, elvégre találni itt is egyezéseket, például a vér és csonkolás terén, ráadásul a Cápali bőrébe bújó szimulátor éppen úgy az agyatlan szórakozásra épít, mint a mutánsok lelövöldözése. Csak itt most nem csapatban, hanem egyedül kell jókat mulatnunk a testnedvekben tapicskolva, méghozzá mindenféle szerepjátékos elemmel bővítve a lehetőséget. Legalábbis erről szólt a fáma, miközben a programról folyton csak beszéltek, néha egy-egy bemutatót is láttunk, egyszer korai hozzáférésben, máskor véglegesben lebegtették be a megjelenést – végül pedig PC-n az Epic felületére költözve csak eljutottunk a kiadásig. Sőt, a jó hír, hogy egyből konzolon is a hullák és hullámok közé vethetjük magunkat, csak a Switch-tulajoknak kell egy kicsit várniuk. Hogy pontosan mire? Nos, leginkább egy klasszikus bosszútörténetre.

A kisujjam nyújtom...

Új játéknál (volt időm és lehetőségem kitapasztalni, de erről majd később) megismerjük Scaly Pete-et, aki egy reality show formájában mutatja be a cápavadászat szépségeit, majd felvágja a játékos cápatestét. Merthogy eddigre már túl vagyunk a bemelegítő körön, ismerjük az irányítást, de horogra akadva, darabokban végezzük. Csakhogy van egy picinyünk, aki gyorsan leharapja az édesapjáért bosszúszomjas Pete egyik karját, azután a vízbe veti magát, ahol elmenekülve üldözői elől fejlődésbe és bosszúhadjáratba kezd. Így tehát a két főbb karakter között kialakult érthető ellentét vezeti a játékot, ami nyílt világú akció-RPG képében kínál rengeteg lehetőséget.

Pont a napokban ünnepeltük a The Witcher 3 születésnapját, amit kiérdemelten mondanak rengetegen az utóbbi tíz esztendő egyik legjobb játékának, az erre való alapos jogot pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még egy cápás akciójáték is vesz ötleteiből és megvalósításából. Van itt még GTA, Killing Floor, minden egyéb, de a műfaji katyvasz amúgy egy nagyon jó kis mixet eredményez, melyben kedvünk szerint úszkálhatunk az aktuális terepen, teljesítve mindenféle feladatot, amiknek hála fejlődhetünk, majd mehetünk tovább az egyébként összeköttetésben álló területek valamelyikére.

Az egészen nagy térkép közel 10 helyszíne mind-mind más külső adottságokkal, missziókkal, élővilággal rendelkezik, ha pedig a főbb feladatokat teljesítettük, bedobnak ellenünk egy nevesített karaktert, akivel meggyűlik a bajunk, majd úszhatunk is tovább. Minden élőlény, amit megeszünk, valamilyen nyersanyagot biztosít, minden tettünk XP-t ad, ha pedig szintet lépünk, elérhetővé válnak az eltérő fejlesztések, amiket előbbiek felhasználásával nyithatunk meg. Így igazi gyilkológéppé válva a sztori végére, már-már Saints Row 4-es skillekkel, cikázva és csontokat ropogtatva, amire azért szükség is van. Az első kisebb ellenfelek és aligátorok után ugyanis más cápákkal, igazi nehézfiúkkal is meggyűlik a bajunk. Na, nem mintha az első pályarész 10+-os extra hüllője annyira egyszerű menet volna.  

Ujjcsont akadt a fogaim közé

Kezdem a jó hírrel: a Maneater pont olyan, mint amire számítana az ember, avagy elképesztően szórakoztató. Emlékszik még valaki a Stubbs the Zombie-ra? Merthogy én annál az idén 15 éves játéknál éreztem azt, hogy valami újat hoz, miközben kizárólag a szórakoztatást helyezi előtérbe, méghozzá a “rossz” oldalon állva. Most nagyjából ugyanezt kapjuk, csak kicsivel kevesebb geg társaságában (itt is van, de Stubbs totális börleszk volt). Felfedezzük a látnivalókat, amikből van bőven, így akár a mafia “temetkezési helyére” is rálelhetünk, sok más jópofa turistalátványosság mellett, emellett pedig terrorizáljuk és regulázzuk a puhatestűeket, akiknek vadászai a nyomunkba erednek, ha elértünk egy bizonyos fenyegetettségi szintet.

Márpedig ilyenre gyakran sor kerül, utána pedig érdemes elhúzni, később aztán visszatérni a tett színhelyére, mert az elég makacs és ragaszkodó vadászok könnyen prédává tehetnek minket. Ahogy úgy egyébként elég sok másik ellenfél is. Azt ugyanis hamar megtanuljuk, hogy mindig van nagyobb és erősebb ragadozó a közelben, bár egy idő után azért leszünk annyira táposak, hogy meggyűljön velünk a bajuk. Az Unreal motoros, külső nézetes látvány sokszor kifejezetten kellemes, noha nem kiemelkedő, illetve minden majdhogynem tökéletesen működik, emellett szinte állandóan kapunk valamit, ami vagy az újdonságérzetet hozza el, vagy ténylegesen ad valamit a mechanikához. Nem mellesleg azért elég szórakoztató, mikor a szárazföldre kiugorva aprítunk, onnan magunkkal rángatva valakit, esetleg medencéből riogatjuk a népet, á la Ghost Shark.  

Persze azért nem hibátlan a játék, sőt személy szerint elég komoly gondokba futottam bele. Egyfelől a képfrissítés néha csúnyán ingadozott a megjelenés előtti napon, bár ez még nem volt olyan vészes, másfelől pedig azon túl lendültem, hogy itt-ott elég elnagyolt textúrákat kapunk (az átvezetőkben borzalmasak a karakterek), de az hatalmas csalódás volt, mikor a víz alatti növényvilágnak nekiúszva azon egyszerűen áthaladtam, mintha ott sem lenne, ahelyett, hogy picit elhajolna, elmozdulna. Nem hiszem amúgy, hogy így 2020-ban nekem túl nagyok az elvárásaim, ez a jelenlegi megoldás a statikus világgal eléggé illúzióromboló. Éppen úgy, ahogy az általam tapasztalt mentési hiba, ami miatt többször is újra kellett kezdenem a játékot. 

Először ugyanis 4-5 óra kampány után crashelt a játék, ezzel elvesztettem a mentést is, majd újrakezdtem az egészet, 30-60 percenként kilépve a menübe, hogy mentsen a rendszer (erre manuálisan nincs lehetőség). Nagyjából ismét 4-5 óra után kiléptem, tettem-vettem, majd mentem volna vissza… erre megint nem volt mentésem. Itt már nagyon nem volt őszinte a mosolyom. Ezek mind olyan dolgok (szerintem), amik egy tapasztalt stúdiónál azért azt mutatják, lett volna még feladat a kiadás előtt. Mert bár a mentési hibát egy nappal a megjelenés előtt sikerült orvosolni, mindez kiküszöbölhető lett volna, illetve a fizika is simán javítható, ha esetleg még egy-két hónapot adnak a csiszolgatásra, foltozgatásra. Annyit még kibírtunk volna. Hozzáteszem, hogy a Maneater így is piszkosul szórakoztató. Nagy dolgokat nem érdemes várni tőle, egyből mutatja, mire képes és mit vállal, így ha valaki pont ilyen B kategóriás horrorfilmes akciózásra vágyna, annak hozza a számításait, talán még új kedvenc is lehet.