Kivételes esemény olyan játékról kritikát írni, ami 11 évvel ezelőtt jelent meg, de most ez történik. Ugyanis a Max Payne Mobile a legfontosabb szempontokat nézve nem nevezhető újdonságnak - elindítva ugyanott találjuk magunkat, ahol 2001-ben voltunk, mikor felálltunk a stáblistát pergető monitor elől. Ám amíg a PC-s eredeti ki tudott állni magáért a játékok akkori viszonyítási rendszerében, ezen verzió esetében nem árt emlékezni a kontextusra, amiben Max első inkarnációja megszületett és viharokat kavart.
De az, hogy a Mobile kiadás csontra ugyanaz, mint híres ükapja, vajon áldás vagy átok? Nos, paradox módon mindkettő. Jó dolog, hiszen az idősebb gamerek örömmel rakhatják zsebre a PC hőskorának egyik mesterművét, és a kreatív kompromisszumok kényszere nélkül kapjuk meg ismét a cím élményeit. Ugyanakkor rossz is, mert érintetlen formájában a mai elvárásokhoz nem nőhet fel a játék, sem az előző generációs grafikája, sem a platform adottságai miatt.
Akár egy természetfilmben a vadállatokat, a Max Payne-t eddig mi is eredeti életterében, a század eleji PC-n figyeltük meg, ahol vidáman éldegélt. De amint kiemeljük onnan, iOS-hez idomítjuk és rácsapjuk a HD címkét, elég gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy ami 2001-ben szelíd álomlátvány volt, azt mára csak nyugtatópisztollyal és elnéző mosollyal tudjuk megközelíteni. Konkrétan a grafika alig két fokkal szebb a Minecraftnél, és a karakter modelleket se lehetne túlzó kimunkáltsággal vádolni. A metró gyanúsan egyforma csempéi, Max székrekedéses félmosolya, a betonkocka flexibilitásával libbenő ruhák és kabátok mind-mind időutazást tettek a két platform között, tökéletesen megőrizve régi valójukat. De ez így van jól, sőt, igazából az fájna, ha a Rockstar valami modern öntőformába kényszerítette volna New York hópixeles utcáit. Szentimentális módon engem már az első pályán megrohant a felismerés, a lassított felvételben fröccsenő vérpermet és képregény-stílusú panelek láttán: ez a játék egyáltalán nem ronda. Egyszerűen csak öreg, és nem próbálja takargatni a ráncait.
A GTA3 mobilplatformos portja óta pontosan tudjuk, mi lesz az ilyen próbálkozások hosszú távú rákfenéje. Igen, az irányítás és a fizikai kontroller hiánya. Ugyan az iKészülékek touch screenje elég reszponzív ahhoz, hogy élvezhető minőségben játsszunk a digitális analóg karokkal, ez még nem változtat a tényen, hogy egy okostelefon képernyője marhára kicsi. Kisebb, mintsem elegendő lenne. Bár az Androidos telefonok mérete változatosabb az iPhone-énál, igen nehéz elképzelni, hogy bárki kényelmes megoldásként élje meg a telefonképernyő szélein elhelyezkedő karok és akció-gombok használatát. A MP Mobile egyetlen problémája ez, ami miatt számomra csak tableten maradt élvezhető, ott viszont már nagyon is.
Az érintésre megjelenő digitális karok a kép két oldalán a mozgást és célzást működtetik, a lövés, ugrás, bullet time és fájdalomcsillapító nyeldeklés pedig saját gombokat kapott. Lehetne ez a megoldás katasztrofális... Ha a fejlesztők nem tették volna testre szabhatóvá az irányítási felületet. A karokat és gombokat szabadon pakolhatjuk a képernyőn, akár egy sarokba zsúfolhatjuk, vagy a saját ujjtávolságunk szerint széthúzhatjuk őket. Így a kicsit sem effajta gamingre tervezett mobileszközök univerzumában elérhető legtöbb kényelmet kínálja az irányítás - amihez egyébként meglepően gyorsan, negyed óra alatt hozzá is szoktam, pedig kezdetben ideggörcsig frusztrált az egér/kontroller hiánya. Az automata célzást még érdemes bekapcsolni, ezzel legalább az aprólékos célzás terhét ledobjuk vállunkról.
Kevéssé ismert tény, hogy 2003-ban már készült egy Game Boy Advance port, ami izometrikus nézetbe (bizony, tényleg remek volt) revampolva követte Max sztoriját. De a MP Mobile győzött ott, ahol elődje változtatni volt kénytelen, karbonitban őrizve meg a Payne saga első részét az iPhone, iPad és iPod Touch tulajoknak. Sajnos a cikk írásakor az Android verzió megjelenését már egy hónapja csúsztatják mindig "a jövő hétre", így ennek dátuma misztérium marad.
Döcögő irányítás ide vagy oda, ami fontos, az bontatlanul megmaradt. Max melankolikus monológjai még mindig ütnek, a bullet time epikus nosztalgiával tölt el, a libabőröztető zene és páratlan szinkronhangok pedig kiállják az idő próbáját. Szóval, aki szeretné újra (vagy elsőre) végigmészárolni New York legkeményebb hóviharát, és van egy otthon egy iPadje, az ne sajnálja a 800 forint körüli összeget a letöltésért!
De az, hogy a Mobile kiadás csontra ugyanaz, mint híres ükapja, vajon áldás vagy átok? Nos, paradox módon mindkettő. Jó dolog, hiszen az idősebb gamerek örömmel rakhatják zsebre a PC hőskorának egyik mesterművét, és a kreatív kompromisszumok kényszere nélkül kapjuk meg ismét a cím élményeit. Ugyanakkor rossz is, mert érintetlen formájában a mai elvárásokhoz nem nőhet fel a játék, sem az előző generációs grafikája, sem a platform adottságai miatt.
Van egy Oscar Wilde idézet a szépségről... hagyjuk!
Akár egy természetfilmben a vadállatokat, a Max Payne-t eddig mi is eredeti életterében, a század eleji PC-n figyeltük meg, ahol vidáman éldegélt. De amint kiemeljük onnan, iOS-hez idomítjuk és rácsapjuk a HD címkét, elég gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy ami 2001-ben szelíd álomlátvány volt, azt mára csak nyugtatópisztollyal és elnéző mosollyal tudjuk megközelíteni. Konkrétan a grafika alig két fokkal szebb a Minecraftnél, és a karakter modelleket se lehetne túlzó kimunkáltsággal vádolni. A metró gyanúsan egyforma csempéi, Max székrekedéses félmosolya, a betonkocka flexibilitásával libbenő ruhák és kabátok mind-mind időutazást tettek a két platform között, tökéletesen megőrizve régi valójukat. De ez így van jól, sőt, igazából az fájna, ha a Rockstar valami modern öntőformába kényszerítette volna New York hópixeles utcáit. Szentimentális módon engem már az első pályán megrohant a felismerés, a lassított felvételben fröccsenő vérpermet és képregény-stílusú panelek láttán: ez a játék egyáltalán nem ronda. Egyszerűen csak öreg, és nem próbálja takargatni a ráncait.
Az ördög az irányításban rejlik
A GTA3 mobilplatformos portja óta pontosan tudjuk, mi lesz az ilyen próbálkozások hosszú távú rákfenéje. Igen, az irányítás és a fizikai kontroller hiánya. Ugyan az iKészülékek touch screenje elég reszponzív ahhoz, hogy élvezhető minőségben játsszunk a digitális analóg karokkal, ez még nem változtat a tényen, hogy egy okostelefon képernyője marhára kicsi. Kisebb, mintsem elegendő lenne. Bár az Androidos telefonok mérete változatosabb az iPhone-énál, igen nehéz elképzelni, hogy bárki kényelmes megoldásként élje meg a telefonképernyő szélein elhelyezkedő karok és akció-gombok használatát. A MP Mobile egyetlen problémája ez, ami miatt számomra csak tableten maradt élvezhető, ott viszont már nagyon is.
Az érintésre megjelenő digitális karok a kép két oldalán a mozgást és célzást működtetik, a lövés, ugrás, bullet time és fájdalomcsillapító nyeldeklés pedig saját gombokat kapott. Lehetne ez a megoldás katasztrofális... Ha a fejlesztők nem tették volna testre szabhatóvá az irányítási felületet. A karokat és gombokat szabadon pakolhatjuk a képernyőn, akár egy sarokba zsúfolhatjuk, vagy a saját ujjtávolságunk szerint széthúzhatjuk őket. Így a kicsit sem effajta gamingre tervezett mobileszközök univerzumában elérhető legtöbb kényelmet kínálja az irányítás - amihez egyébként meglepően gyorsan, negyed óra alatt hozzá is szoktam, pedig kezdetben ideggörcsig frusztrált az egér/kontroller hiánya. Az automata célzást még érdemes bekapcsolni, ezzel legalább az aprólékos célzás terhét ledobjuk vállunkról.
Az időutazás legolcsóbb formája ez
Kevéssé ismert tény, hogy 2003-ban már készült egy Game Boy Advance port, ami izometrikus nézetbe (bizony, tényleg remek volt) revampolva követte Max sztoriját. De a MP Mobile győzött ott, ahol elődje változtatni volt kénytelen, karbonitban őrizve meg a Payne saga első részét az iPhone, iPad és iPod Touch tulajoknak. Sajnos a cikk írásakor az Android verzió megjelenését már egy hónapja csúsztatják mindig "a jövő hétre", így ennek dátuma misztérium marad.
Döcögő irányítás ide vagy oda, ami fontos, az bontatlanul megmaradt. Max melankolikus monológjai még mindig ütnek, a bullet time epikus nosztalgiával tölt el, a libabőröztető zene és páratlan szinkronhangok pedig kiállják az idő próbáját. Szóval, aki szeretné újra (vagy elsőre) végigmészárolni New York legkeményebb hóviharát, és van egy otthon egy iPadje, az ne sajnálja a 800 forint körüli összeget a letöltésért!
