Közlekedő ember vagyok. Alapvetően kerékpárral nyomom, de van veteránautóm, van „modern” autóm (20 éves, szinte friss, imádom), sokszor van céges autóm (2 hónapos, zsírúj hibrid Vitarától platós Ural-ig sok minden), de sokat járok tömegközlekedéssel (szentendrei HÉV rokz) és repülőgépekkel (Mi-17-es katonai helikoptertől a 747-8I Junbo Jetig). És persze sokkal, de sokkal jobban tudom, hogyan kell forgalmat szervezni, mint a mindenkori budapesti főpolgi. Na, épp ezért ez a játék nekem készült.

Kisebb szépséghiba, hogy itt sajnos csak autókkal és utakkal kell szütymögni. Mondjuk, egyre többet, ahogy az idő apró kerekeken hussan előre, de se bringa, se göpzi. SAD! Cserébe vannak folyamatosan fogyó erőforrások (úgy, mint lerakható utak), van egyre nagyobb forgalom, egyre több dudálás és dugó, és a végén a saját kipufogófüstjébe fulladó város, majd az újrakezdés. Szimpi, mi?

Apró itt minden: a pálya, a cukin szaladgáló autók tömege, az épületek. Aprócskák azok a kis pontok, melyek a fő épületeken jelennek meg, és amelyeket a kis házikókban lakó Béláknak kell hazavinni. A játék alapszabálya a lehető legegyszerűbb: ha bármelyik főépületben felgyűlnek az el nem szállított pontok, akkor véged. Mi sem egyszerűbb, építsünk hát sok-sok autóutat, szólal meg a bennem lakó tarlósistván. LOL, válaszolják erre a fejlesztők: ahogyan azt te képzeled. Az épületek ugyanis különböző színűek, és mondjuk, a piros házikó piros autója csak és kizárólag a piros főépületből viszi haza a pontocskákat. Na, ebből vannak aztán a bajok, hiszen ahogyan hétről hétre egyre több épület zsúfolódik be a pályára, egyre nagyobb és sokszínűbb a forgalom, és ha bénák vagyunk, ugyanez a káoszról is elmondható lesz. 

A baj első jele a dudálás. Ha Béláink idegesek, ott akkor fennakadás vanik a flowban, és ettől minden life coach sírva fakad – ezért ilyesféle hangeffekteknél azonnal nézzünk utána, hol akadozik a forgalom. Egyrészt az útvonalakat bármikor felszedhetjük és újrarajzolhatjuk, másrészt lesznek műtárgyaink, mint a közlekedési jelzőlámpa, a folyó felett szükséges híd, a két pont között nagyobb sebességet biztosító, de kereszteződésmentes autópálya, vagy éppen a „10-es út” Facebook-csoport kedvence, a körforgalom. Apropó, az autók alapesetben a sima jobbkéz-szabályt alkalmazzák, és ami nekem, budai srácnak fura, be is tartják, nem berkiznek, rendesek. 

Ezeket amúgy minden hétvégén kapod meg a játéktól: attól függően jönnek a jóságok, hogy mennyi pontot sikerült virtuális négykerekű kispajtásainknak hazavinni. Én személy szerint a jelzőlámpákra (mindenképp) és a hidakra (pálya és folyómennnyiség-függő) szoktam koncentrálni, sima útból úgyis lesz elég, a körforgalmat meg nem látom annyira hatékonynak. A hidakkal speciel érdemes takarékoskodni: a gép hajlamos 2 perccel később berakni egy ponttermelő főépületet egy folyó mellé, amikor az utolsó hidadat valahova leraktad.

A másik bosszantó jelenség, amit észrevettem, hogy mindig a legrövidebb úton haladnak az autók, simán beállnak a dugóba még akkor is, ha egy utcával odébb teljesen üres minden. A Mini Motorways azonban még ezen apróbb hibái ellenére is egy kifejezetten könnyed és szórakoztató alkotás, amit azoknak is lehet ajánlani, akiknek nem dobogtatja meg annyira a szívét a várostervezés.