Nagyon szeretem a metroidvaniákat, így a Moo Lander megjelenését is izgatottan vártam, azonban *spoiler* sajnos csalódnom kellett a The Sixth Hammer tehenes alkotásában. Az első ránézésre poénosnak és kreatívnak tűnő játék korántsem váltja be a hozzá fűzött reményeket, és bőven többet ígér, mint amennyit ténylegesen adni tud. Viszont legalább vicces. Egy ideig.

Boci, boci tarka

De kezdjünk először a történettel, amire igazán nem lehet panasz. Kellemes narrációval, kisebb adagokban ismerjük meg a miérteket és hogyanokat. Főszereplőnk, nemes egyszerűséggel csak Lander, azt a feladatot kapja kihalás szélére sodródó népétől, hogy az utolsó, erre alkalmas űrhajóval juttasson haza némi tejet. Ez a fehér nedű az egyik legsokoldalúbb anyag a világegyetemben, így értelemszerűen nagy szükség van rá, megszerzéséhez viszont veszélyesebbnél veszélyesebb feladatokkal kell szembenéznünk. A sztori érdekes és jól felépített, Lander és Hamilton (az űrhajó) között pedig parádés párbeszédeknek lehetünk fültanúi. A fejlesztők weboldalán még sok-sok érdekességet megtudhatunk a játékról, ilyen például, hogy eredetileg anno mobilra szánták. Az írásokból átjön a lelkesedés, amivel a játékon dolgoztak, de ahogyan ezt már feljebb is említettem, ez sajnos kevés ahhoz, hogy tényleg élvezhető végeredményt kapjunk. Bár ízlések és pofonok, a telefonos játékoknál maradva, a Moo Lander elég sokban hasonlít a már retrónak számító Space Impactre, csak modernebb, színes, tehenes kiadásban PC-n.

Se füle, se farka

Kicsit túlzó példa, de nekem azonnal ez a régi játék jutott eszembe a Moo Landerről, ugyanis összességében szinte semmit nem csinálunk, csak órákon keresztül megyünk és lövöldözünk. Hiányzik belőle az ígért metrodvania, még térképet sem kapunk, egy-két kivételtől eltekintve végig lineárisan haladunk előre, nincsen semmi felfedezni való, teljes egészében keretek közé vagyunk szorítva. A platformer oldal is szegényes, csak repkedünk és akadályokat kerülgetünk, az ügyességi része pedig elveszik a végeláthatatlan spammelésben, és súlytalanná válik azáltal, hogy lépten-nyomon „lőszerbe”, életbe és checkpointba botlunk. 

Utunk során egész sokféle ellenféllel és egy-két érdekesebb feladattal is találkozunk, viszont ezeket sem sikerült jól kihasználni, mindegyik unalomig ismétlődik, hogy aztán később soha ne lássuk őket viszont. Az egyébként sem túl nehéz harcokat könnyebbé tehetjük az idővel kioldható új támadásokkal és az űrhajót érintő erősítésekkel, de ezek sem adnak hozzá túl sokat az élményhez, végeredményben valószínűleg úgy is csak spammelni fogunk, lényegtelen, hogy ezt tejlövedékekkel vagy tejlézerrel tesszük (és miért ne tennénk, se mana, se stamina, se más erőforrás nincs, amit menedzselnünk kellene).

A főellenségekbe, vagyis a tehenekbe is viszonylag sűrűn belefutunk, és amíg külsőségeikben tényleg egyediek, mozgásukban és likvidálási módjukban már annál kevésbé. A nehézségi fok egyébként állítható, a teszt az átlag játékosnak való „cheasy” módban készült, de sok helyen még így is szörnyen frusztrálóvá vált néhány helyzet és összecsapás. Érdekesség viszont, hogy a Moo Lander az alapsztori mellé kapott 4 darab különböző multiplayer módot is (2 PvE és 2 PvP), amit a remote play segítségével bármikor kipróbálhatunk barátainkkal, de sajnos ezekben is ugyanabba a spammelős moonotonitásba botlunk. A kellemes grafika, a minőségi hangok, az érdekes történet (és a tehenek) mind adottak lettek volna ahhoz, hogy egy szórakoztató, pár órás kikapcsolódás legyen a végeredméby, nagy kár, hogy a játékmenet ennyire semmilyenre és érdektelenre sikerült.