A Moons of Darsalon elődjeként tekinthetünk a Pilots of Darsalonra (minő meglepetés), ahol néhány alapötlet és a grafikai stílus már bemutatkozott. Ám míg utóbbiban „csupán” konténereket kellett szállítmányoznunk egy űrhajóval A pontból B pontba, addig tesztünk alanyában (jobbára) gyalogosan kell kimenekítenünk űrpajtásainkat a Darsalon egyik holdjának felszínéről, a biztonságot jelentő bázisra. Ja, hogy még ez is egyszerűnek hangzik? Nos, egyáltalán nem az...
Űrtartalom
Kezdjük rögtön azzal, hogy űrkollégáink minden valószínűség szerint csak a minimum elvárható szintet hozták testnevelés órán: csak a legkisebb akadályokat képesek megmászni vagy átugrani. Emellett nem hajlandók teljes vaksötétben közlekedni, de legalább hajlamosak megbotlani, leesni, felbukni, mindezek (és egyebek) következtében pedig elhalálozni. Mondanom sem kell, hogy az élettel összeegyeztethetetetlen sérülések miatt megfogyatkozó létszámnak köszönhetően az adott pálya esetleg teljesíthetetlenné válhat, úgyhogy nem árt rájuk figyelni. Négy alapvető paranccsal bábáskodhatunk fölöttük: ezek a kövess, irány jobbra, irány balra és állj, melyeket a jobb oldali stick segítségével egy adott irányba is küldhetünk, ha nem szeretnénk, hogy mindegyik hallótávolságon belüli asztronauta elkezdjen izgágáskodni.
A különféle akadályok leküzdésében az adott pályán fellelhető eszközök segítenek. A sötétség ellen a megbízható zseblámpa és a lámpuska (vagy lámpisztoly, esetleg lámpavető), mellyel világítótesteket lőhetünk a plafonra. A leküzdhetetlen távolságok ellen meg személyes használatra a jobbára önveszélyes hátirakéta, illetve a talajszóró egyaránt bevethető, utóbbival hidakat építhetünk, vagy igény szerint falakat emelhetünk. Végül a lézerpuska zárja az arzenált, mellyel a gyalogosan, repülő szerkezetben vagy más módon érkező ellenfelekkel vehetjük fel a harcot, de az önvédelem mellett a felesleges talaj eltávolítására is alkalmas. Egyes pályákon pedig a csapatszállító és az űrkomp manőverezését is ránk bízzák. Mindezen mechanikák ötvözetéből roppant ötletes, helyenként pedig igen bosszantó pályákat vetett elénk a fejlesztő, és akkor a játékosok által megalkotható agyrémeket még számba sem vettük – merthogy pályaszerkesztő is van.
Asztrofizika
A játék összetett rendszerei számos helyen hajlamosak gáncsot vetni, a minket követő űrhajósok néha kiszámíthatatlan módon viselkednek, a ránk támadó ellenségek úgyszintén, és a kisebb-nagyobb bugoknak hála néha a fizika is érdekes trükköket produkál. A javítások egyelőre viszonylag gyors tempóban érkeznek a játékhoz, de még így is szembesültem egy két érthetetlen jelenséggel: például a lövés hatására félemelet magasságból történő leesés közel halálos sérülést is képes okozni, holott a hősöm máskor ötemeletnyi zuhanást is egy szimpla káromkodással túlélt. A látszólag véletlenszerű felbukások és egyéb koccanásos sérülések (főleg járművezetésnél) az ilyenek mellett már csak apróságok. Mindezekkel együtt pedig nem kicsit nehéz a pályák végére kitűzött célok teljesítése, úgyhogy a maximalistáknak nem árt felkötni a gatyót, ha mondjuk, egy tucatnyi idióta űrhajóst maradéktalanul ki szeretnének menteni alig három perc alatt, de anélkül, hogy sérülést szenvednének el, és egy véletlen célt tévesztett lövedék se roncsoljon talajt...
Nem mondanám, hogy kifejezett rajongója vagyok a chiptune zenéknek, de amikor a pályák végén először felcsendült a Misirlou „nyolcbitesített” változata, önkéntelenül is elégedett ritmikus bólogatásba kezdtem. És a beszédszintetizálásról még nem is beszéltem. Az intróban és a pályák végén megszólaló hang teljesen gépi, hangszintetizátor chip segítségével megalkotott. Persze kicsit többet hoztak ki belőle, mint a Commodore 64 hi-tech MOS 6581/8580 SID chipjéből, de a különbség csak a szakavatott fülek számára tűnik fel. Tisztában vagyok vele, hogy külön szcénája van a 8 bites zeneszerzésnek és képalkotásnak, komplett versenyekkel és roppant tehetséges emberekkel, mégis, mindig egészen lenyűgöz, hogy mi mindent ki lehet csikarni egy erősen limitált technológiából.
A Moons of Darsalon képi világa nemcsak a CRT szűrőnek köszönhetően retró, a sprite-okból felépített külső és a pixelart is a nyolcvanas, kora kilencvenes éveket idézi meg. Mégis, a pixelűrhajósok mozgása, a háromdimenziós modellek pixelesítése, a (néha kiszámíthatatlan) fizika, a mesterséges intelligencia és a fényforrások dinamikus kezelése mind-mind olyan eszköz, aminek hála nem egy puritán visszatekintést kapunk, hanem egy roppant szórakoztató, mégis nosztalgikus játékot.
