Mundaun egy körülbelül 9 négyzetkilométernyi terület Svájcban, népessége pedig az 1850-es évek óta mért adatok alapján sosem ment 400 fő fölé – itt lehet a legjobb népszámlálónak lenni! A többnyire síelésre alkalmas hely ezúttal egy horrorjátékban kapott szerepet, ahová főhősünk hosszú utazást követően érkezik meg, mégpedig egy szörnyű tragédia apropójából. Nagyapja ugyanis szörnyethalt a lángok között, mikor leégett a családi istálló, de az eset felettébb bizarr és megmagyarázhatatlan. A buszos megérkezést követően (itt eszembe jutott a méltán klasszikus Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth túrázása Innsmouthba) nincs is más dolgunk, mint az előttünk lévő kis ösvényen keresztül elsétálnunk előbb a leégett istállóig, majd betérni az egykori nagypapi többszintes házába.

Kézzel rajzolt borzalmak

Az első dolog, ami elénk tárul, az a grafika: kifejezetten igényes, az utolsó faágig kézzel rajzolt textúrákat láthatunk, amik gondos alapossággal lettek megalkotva a vezető fejlesztő, Michel Ziegler által. Úgy kell elképzelni a teljes folyamatot, hogy az úriember mindent (!) megrajzolt, előbb papír és ceruza segítségével, majd ezeket szkennelték be és készítettek belőlük 3D-s objektumokat. Mivel az Alpokban járunk, az állandó hideg és a hótakaró mellé arányosan passzol a magány és félelem kettőse, amire nagyon szépen játszik rá a kvázi fekete-fehér látványvilág. Fő feladatunk az lesz, hogy kiderítsük, vajon miféle gonosz erők sanyargatják a helyi népséget. Az ugyanis már a játék elején kiderül, hogy valami nagyon nincs rendjén a környéken, csak épp mi leszünk az egyetlenek, akik szembe is mernek szállni ezekkel a túlvilági rémségekkel. Ziegler nem csupán a fellelhető folklórból merített inspirációt a játék történetéhez, de konkrétan ellátogatott híres épületekbe is, amik egy az egyben bekerültek a felfedezhető helyszínek közé.

Kávé és démonok

Különféle tárgyakat kell gyűjtögetnünk, amiket aztán a megfelelő helyeken tudunk használni. Ez kalandjátékos hozomány, de a Mundaun ebből a szempontból sokkal inkább emlékeztet a hasonszőrű sétaszimulátorokra, ahol szintén a tárgykeresgélés adja a játékmenet sava-borsát. Nagyfater házában egyébként lazán el is üthetjük az időt, ha ráununk a nyakunkban koslató borzalmakra: főzhetünk kávét, hallgathatunk rádiót, vagy csak ücsöröghetünk az egyik asztalnál, a szállingózó hóesést figyelve az ablakban, és azon merengve, hogy miért nem inkább valamelyik IKEA-ba mentünk sorba állni. Az atmoszférateremtés csillagos ötös, amit viszont egy picit beárnyékol a rengeteg felszedhető tárgy. Tényleg, már mindjárt az első fél órában annyi lesz nálunk, hogy hirtelen azt sem tudjuk, mihez kezdjünk velük, és ebből a szempontból a játék sem ad túl sok kapaszkodót.

Nyílt terepen mászkálhatunk, de hogy mikor, merre kéne menni, az teljesen ránk van bízva. Minimális tippeket azért kapunk, illetve rendre megjelenik egy fekete kecske (Black Phillip, te vagy az?) is, hogy irányba fordítson, de nagyjából ennyi – mindenre nekünk kell rájönni. Ez egyrészt jó, mert sokkal nagyobb szabadságérzetet ad, másrészt a lineáris pályatervezéshez és kötött folyosókon való vezetéshez szokott játékosokat hamar eltántoríthatja. Ennek tudatában érdemes beruházni a játékra, de aki megteszi, az biztos lehet benne, hogy egy kifejezetten különleges kalandot kap majd a kezei közé.