Mindig is a gameplay pártján álltam, ugyanakkor kár lenne vitatni, hogy vannak olyan játékok, melyeknél a prezentáció igenis rendkívül szerves része az élmény egészének, olykor még a játékmenetnél is fontosabb szerepet betöltve. Ehhez persze kell egy olyan erőteljes és egyedi művészi vízió, ami nem lapul ott mindegyik fiókban, ám amikor nagy ritkán előkerül egy ilyen, akkor igenis kötelességünk megénekelni. Ilyen a Narita Boy is, amely látványát tekintve egyenesen a nyolcvanas évekből repült ide hozzánk, ennek ellenére azonban (vagy talán éppen ezért) olyan varázslatot művel a képernyőn, amire tényleg nehéz szavakat találni.

A Studio Koba alkotása hamisítatlanul retró, olyan pixelart grafikával, ami hibátlanul idézi meg a 30-40 évvel ezelőtti időket. A mesterséges korlátok alatt ugyanakkor érezzük a modern technológiát is, így hiába a régies stílus és a CRT-ket idéző képi effektek (melyekre még rá is erősíthetünk), az összkép egy olyan múltidézés, ami kicsit sem zavaró, sőt szinte lemászik a képernyőről. A hátterek és a karakterek kidolgozása fantasztikusan részletes, az animációk is hozzák a zseniális kézműves jelleget, az egészre pedig a tökéletesen eltalált hangeffektek és a hangulatot egekbe emelő synthwave dallamok teszik fel a cseresznyét. Ellentmondásos, de igaz: a Narita Boy egy rég letűnt kort idéz meg, mégsem lehet nem tátott szájjal bámulni. Digitális művészet, méghozzá a tízpontos fajtából.

A történet egy fiúról szól, akit egyszer csak beszippant az édesapjától kapott számítógép, így aztán ő lesz az azon futó Narita Boy főhőse, maga Narita Boy. Feladata pedig nem kisebb, mint hogy megmentse a Digitális Királyságot, melyet az öntudatra ébredt program, Ő tart rettegésben. Ehhez azonban vissza kell állítani az Alkotó emlékeit, hogy az mindenható kódjával elpusztíthassa a vírust. A háttértörténetet és az igazi érzelmi húrokat leginkább ez utóbbi vonal tartogatja, de maga a játékvilág is csodásan kidolgozott – a stílus és a páratlan prezentáció feleannyit sem érne, ha nem sikerült volna egy ennyire kreatív és magával ragadó univerzumot felépítenie a Studio Koba csapatának.

A bevezető egyébként ne vezessen félre senkit, a Narita Boy a játékmenet tekintetében is abszolút rendben van – még ha nem is annyira egyedi és különleges, mint más területeken. Lényegében egy oldalnézetes akció-kalandról van szó, ami egy-két újonnan megnyitható képességen keresztül némi metroidvania-jelleget is mutat. Ugyanakkor maga a kaland túlságosan is lineáris és történetvezérelt ahhoz, hogy ennek nevezzük. A felfedezés pedig olyannyira nem hangsúlyos eleme a játéknak, hogy még térkép sem kapott benne helyet. Vannak persze opcionális gyűjtögetnivalók (de csak kis mennyiségben), ha azonban első nekifutásra nem találjuk meg őket, akkor utólag már nagyon kényelmetlen a backtracking (a játék erre nincs is különösebben felkészítve), valamint a point-of-no-return is rendkívül korai is jelöletlen, amit eléggé bántam, mert szívesen visszamentem volna az egyik elhagyott floppylemezért...

Ami már jóval hangsúlyosabb. Az a harc, amiből egyébként érzésre így is kevesebb van, mint más hasonszőrű címekben. Ami nem is feltétlenül baj, mert az összetettséget és az újdonságokat tekintve nem mentek le olyan mélységekbe, mint az említett metroidvania címeknél, így viszont pont sikerült eltalálni azt a változatosságot az ellenfelek dizájnja és az alkalmazandó stratégiák, támadások tekintetében, ami mindvégig fenntartja a játékkedvet. Egyébként meglepően sok a boss, melyek többsége kifejezetten emlékezetesre sikeredett, egy-két kellemetlen nehézségi tüske viszont akad. Kétségbeesni ezzel együtt sem kell, a legtöbb esetben szó szerint csak másodperceket bukunk egy-egy halállal – engem őszintén szólva meg is lepett, hogy a Narita Boy ilyen szempontból mennyire játékosbarát. Mindemellé pedig nagyon precíz irányítás is jár: az ugrás maga elsőre ugyan igen furcsa, illetve egy-két mozdulatot is tanulni kell egy kicsit, de a végére remekül összeáll minden.

A Narita Boy számomra eddig az év egyik nagy meglepetése, mely a játékmenet terén nem próbál megreformálni egy már amúgy is kissé telítetté váló műfajt, a stabil alapokat azonban olyan magasságokba emeli a prezentáción, a játékvilágon és a történetmesélésen keresztül, amihez hasonlót tényleg ritkán látni – pláne nem indie szinten. Úgyhogy ideje, hogy ti is kezetekbe vegyétek a Techno-Kardot, a Digitális Királyság ugyanis veszélyben van, melyet csak ti menthettek meg – ebből a kalandból pedig határozottan nem érdemes kimaradni!