Amikor minden év szeptemberében befut az NBA 2K éppen aktuális új iterációja, mindig elég nagy a kísértés annyival letudni az értékelést valami olyasmivel, hogy “szép a játék, jó a játék, de ugyanezt láttuk tavaly is”. Ezzel nem is lódítana nagyot a megfáradt szerkesztő, hiszen az NBA 2K21 újgenerációs kiadása óta valóban csigaléptékkel halad előre a Visual Concepts őrülten sikeres szériája, minden évben két lépést megtéve előre, egyet meg hátra. De mi nem táncolni jöttünk erre a parkettára, az idei felvonás pedig, habár többnyire a motorháztető alatt, de tényleg tartogat jónéhány olyan újdonságot, amik alapjaiban írják újra és határozzák meg a következő év játékmenetét az online és offline térben is. És ezek közül nem mindegyiknek örülhetünk fenntartások nélkül.
De kezdjük a legelején: a középsuli tornatermében. A bevezetése óta nagy kedvencem az NBA 2K-játékok MyCAREER módjának RPG-sített sztorimódja, ami az idei szezonban kifejezetten erősre sikeredett. MP idén a Ben & Jerry’s fagyiról és a szocialista szenátorairól, de legkevésbé sem a sztárkosarasairól ismert Vermont állam egyik isten háta mögötti városkájából érkezik. A középsulis évektől kezdhetjük az NBA-draftig és remélhetőleg az első kupagyőzelemig tartó történetet, ami ezúttal több elég komoly választás elé állít minket. Kezdve azzal, hogy idén először a főiskolai éveinket és a háztáji drámát elfelejtve elindulhatunk egy nagy európai kiruccanásra is, hogy az itteni profi ligákban mutassuk meg a tehetségünket, mielőtt szemet vetnénk az amerikai sztárkupára. Egy kifejezetten jól összerakott, átélhető átvezetőkkel megtámogatott történetet kapunk, aminek a bevezető meccsei sem feltétlenül gyerekjátékok. Keményen kell teljesítenünk a pályafutásunk korai szakaszaiban is, ha arra pályázunk, hogy a kedvenc csapatunk kispadán kezdhessük az első NBA-szezont, mert különben úgy jártok, mint én, és a Toronto Raptors színeiben kell erőltetett mosolyt villantanotok a kameráknak a meccs végi interjúk során.
A válogatást követően kerülünk csak be a The City idei iterációjába, ami kapcsán nagyon keserédes érzéseim támadtak. Világos, hogy az NBA 2K keménymagos közössége megelégelte az MMO-szerű szociális tér felesleges komplexitását, így idén egy komplett városrész helyett lényegében egyetlen rövidke utcát kapunk, ahol pár másodperc alatt elérjük az NBA-stadiont, a The Rec pályáit, a ruhaboltokat, a Gatorade edzőtermét és lényegében bármi más olyan helyszínt, amit napról napra újra látogatnánk. Ennek a határozott előnye, hogy végre konzolokon is korrekt 60 fps-es sebességgel gördeszkázhatjuk körbe a terepet, illetve a város is sokkal tömöttebbnek érződik, hiszen jóval kisebb terepre koncentrálódnak a játékosok. Én azonban azon kevesek egyike vagyok, akik kifejezetten értékelték a The City nagyobb, valódi közösségi térként kezelt iterációit, de nyilvánvaló, a napi go-kartozás meg a zenestúdiós side questek nem feltétlenül azok a töltelék tennivalók voltak, amire a legtöbben a kosaras játékukban vágytak.
Azt viszont továbbra is elég szomorú látni, hogy a női játékosok még az idei felvonásban sem léphetnek egy online térbe a nagyobb közösséggel. Éppen abban az évben, amikor a WNBA nemcsak a valódi világban dönt nézettségi rekordokat, de a videojátékban is minden eddiginél nagyobb figyelmet kap. Nincs mit tenni, hosszú út áll még a The W előtt, mire utoléri MP sztoriját, de szinkronnal megtámogatott sajtóesemények már itt vannak. A MyTEAM játékmódjában viszont már sokkal érdekesebb a helyzet. Az EA Sports FC mintáját követve a Visual Concepts és a 2K itt már egy pályára engedi a női játékosait a férfi szupersztárokkal a MyTEAM-ben, kifejezetten erős ratingeket kölcsönözve a szebbik nem játékosainak a kártyagyűjtögetős pénznyelőben. Bármennyire is szokatlan látvány egy pályán látni Breanna Stewartot és Angel Reese-t LeBron Jamesszel vagy a dobozon feszítő SGA-vel együtt labdázni, az vitathatatlan, hogy a női liga játékosai sokkal változatosabbá teszik a felhozatalt. Az erőviszonyok azonban – ahogy ez várható volt – egyáltalán nincsenek a helyükön, szimplán a valós fizikai adottságaiból adódóan. Nyilvánvaló, hogy a női játékosok java jóval alacsonyabb a velük megegyező pozícióban álló férfiakkal, így zsákolni sem sűrűn fogunk velük, és valószínűleg centerként sem fog túl sok játékos WNBA-sztárokat válogatni az álomcsapatába, ha alternatívaként a bő 7 láb magas Shaquille O'Neallel is el lehet kapatni a lepattanókat.
Mindezek ellenére az a figyelem, amit a széria két legnépszerűbb módja, a MyCAREER és a MyTEAM kapott, abszolút megsüvegelendő, de sajnos ezzel ki is fújtak a tartalmi újdonságok. A MyNBA Eras módja lényegében változatlan, idén is a Magic vs. Bird, Jordan, Kobe, LeBron vagy Step Curry fénykorában írhatjuk át a történelmet, de lássuk be: a lista második felén már eddig is túl nagy volt az átfedés, vagyis a Visual Concepts ezzel a zsákutca végére ért, hacsak be nem akarják vezetni a Dončić-Jokić-féle szláv érát. Ha engem kérdeztek, szerintem ideje lenne elővenni újra az olyan játékos-fókuszú módokat, mint a Jordan Challenge vagy Mamba Moments voltak, hiszen ezeknek a rövid extra kampányoknak mindig elég sikeres a fogadtatásuk. De az kész újdonságokra visszatérve: a fotelmenedzsereknek kedvező MyGM kapott némi figyelmet idén az Offseason Scenarios franchise-specifikus eseményeivel és a velük járó hosszabb távú célokkal, de ezt érdemi új feature-ként legfeljebb csak az apróbetűs rész alján lehet eladni.
De ahogy azt már a bevezetőben elárultam, az érdemi újítások idén (sem) a felszínen, hanem a motorháztető alatt történtek. Kezdve a ProPlay Motion Engine teljes újradolgozásával, ami a korábbi évek részeihez képest tényleg érezhetően fluidabbá és természetesebbé teszi a játékosok mozgását, főleg a lábmunkát. A széria jellegzetesen nehézkes momentum-rendszere, ahol még a legalacsonyabb játékosokkal is fájdalom volt időnként a hirtelen irányváltás, teljesen új sebességre kapcsolt. A crossoverek gyönyörűen simák, a támadások gyorsak, az új, személyre szabható layup-csomagokkal pedig egy élmény a festéket koptatva törni a bokákat és bevágni a kétpontosokat.
Ennek viszont megvan a maga nagyon is nyilvánvaló hátülütője. Habár a korábbi években kellő figyelmet kapott a védekező játék, a 2026-os kiadásban érezhető a lemaradás. Miközben az új engine gyorsabbá tette a kosár alatti játékot, a 3 pontosok dobálása is minden eddiginél könnyebbé vált – idén csak az nem válik Steph Curry-vé, aki vallásosan gyűlöli a Golden State Warriors-t. A shot timer ugyanis újra átesett némi átalakításon (mint minden évben), idén pedig betonbiztos a “Green or Miss” szabálya. Az offline módokban vagy nagyobb ratinggel rendelkező játékosokkal még védve sem nem kunszt a távoli mesterlövészkedés, amit az online térben a játék erősen túlkompenzál, vagyis OVR 99 alatt sok szerencsét mindenkinek, aki nem lay up-okkal próbálkozik.
Amikor azonban minden összeáll, belövöd a neked tökéletes nehézséget és elindul a játék, akkor nehéz megállni, hogy ne kapjon el bennünket az a végtelen flow-élmény, amit a sportjátékok közül csak néhány tud igazán előidézni. Idén is gyönyörűen fest a játék, az újgenerációs konzolokon álomszerűen fut és a soundtrack is nagyon rendben van (Kendrick Lamar, Future, Wu-Tang Clan, Ice Cube, Blur, Green Day, Tame Impala). A játék az arénában, a halftime show rövid beköszönései során és a MyCAREER városában is hozza azt az életérzést, ami már sok évvel ezelőtt ellehetetlenítette a konkurenciát.
De most jött el a cikknek az a része, ami mire mindenki számított, és amin senki nem fog meglepődni: az egészet továbbra is a monetizáció öli meg. Oké, aki a hosszú napi meló után kényelmesen hátradőlve csak a Chicago Bulls aranykorát szeretné újra átélni egy CRT-filteres félszezont lejátszva, annak álomszerű lesz a 2K26 élménye, de akit érdekel a kompetitív online játék, az már tudja, hogy mire számíthat idén is. A játék legdrágább prémium kiadása még az ötödét sem adja meg a VC prémium valutjából ahhoz, hogy egy kompetitív OVR 99-es játékost összedobjunk az első szezonra, és akkor még bele sem kezdtünk a MyTEAM kártyanyitogatós rémálmáról vagy a kozmetikai extrákról, na meg az erre rádobott prémium szezonbérletekről. Brutális grind vagy többszáz eurónyi költség vár azokra, akik érvényesülni szeretnének kompetitív szinten, és nyilvánvaló, hogy ez belátható időn belül sosem fog megváltozni.
Épp ezért én már évekkel ezelőtt feladtam, hogy pár laza pick-up meccsen túl komolyabban foglalkozzam az NBA 2K-játékok online módjaival, bármennyire is jól félépítettek azok. Mert ha elvonatkoztatunk ettől a mikrotranzakciós rémálomtól, akkor a játék maradéka, vagyis a MyCareer sztorimódja, a MyTeam offline kihívásai és a többi casual játékmód mind nagyon szórakoztatók, a gameplay pedig érezhetően fejlődik – noha nem mindig abba az irányba, ami a legegészségesebb az erőegyensúly szempontjából. A prezentáció továbbra is párját ritkítja – vagyis ritkítaná, ha lenne bármiféle konkurense a 2K-nek a kosaras videojátékok porondján.
Mert továbbra is ez a legnagyobb szerencséje az NBA 2K-nek: hogy amióta az Electronic Arts felhagyott a sportággal, nincs valódi kihívója. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy sok esélye lenne, ha hirtelen visszatérne az EA-féle NBA Live. Az NBA 2K ugyanis az NHL-ek, Maddenek és a focis játékok mellett is messze a legjobb, legösszetettebb és legtöbb egyedi játékmódot kínáló sportjáték, ami szökőévente ugyan, de képes a valódi újításra. Ide sorolnám a 2K26-ot is, ami minden nyilvánvaló hibája ellenére egy jól összerakott új epizód – csak kár, hogy a hiányosságait legkorábban csak a 2K27 vagy a 2K28 fogja orvosolni. De hát ez a sportjátékok üzleti modellje.
