Mint ahogyan a bevezetőben megemlítettem, a játék koncepcióját egyetlen hipotetikus kérdéssel is be lehet mutatni: „mit tegyünk, ha egyedül zuhanunk le helikopterünkkel egy elhagyatott antarktiszi kutatóállomás közelében?” Aki az olvasók közül került már hasonló szituációba, annak nem kötelező végigrágnia magát az alábbi teszten, aki számára viszont újdonságként hatna egy ilyen élethelyzet, az most nagyon figyeljen, mert lehet, hogy hasznos tudásanyaggal fog gyarapodni.

Adott egy pilótanő, aki a Déli-sarkon kényszerleszállást hajt végre egy konténerváros közelében, amit nemrég még szorgos kutatók laktak. Ha ez nem lenne eléggé kellemetlen, akkor képzeljük hozzá azt az „apró” nehezítő körülmény is, hogy jelenleg tél van a déli féltekén, tehát egész nap sötét van, állandóak a viharok, ami miatt a tábor megközelítése sem könnyű. A landolás után nincs is időnk nézelődni, mivel a süvítő szél arra késztet, hogy azonnal keressünk menedéket. Így hát a helikopterünk roncsait hátrahagyva elindulunk az egyetlen pislákoló fényforrás felé, ami el is vezet a kommunikációs épülethez, ahol egy távírón keresztül kapcsolatba is lép velünk a McMurdo nevű állomás, ahová eredetileg vitt volna az utunk. A gyors helyzetfelmérést követően megállapítjuk, hogy a telep lakatlan, viszont még akad némi alkatrész, amivel újra üzemképessé tehetjük az egész komplexumot, hogy kihúzzuk addig, amíg ki mentenek minket.

Sajnos a távíró másik végén ülő diszpécser kollégánk hamar a tudtunkra adja, hogy a mentésre még várni kell egy kicsit… úgy néhány hetet, amíg elmúlik a tél. Hősnőnket azonban nem olyan fából faragták, aki ledobja magát a sarokba, és kétségbeesve zokogni kezd, heteken át várva a mentőalakulatokat, miközben ottfelejtett konzerveket majszolgat, hanem tiszta fejjel végiggondolva lépésről lépésre halad, hogy visszajuthasson a civilizációba.

Varrok magamnak egy pufajkát

A távírón meg is kapjuk McMurdótól az első feladatunkat, ami valószínűleg a legesszenciálisabb cél a videojátékok történetében: ez a „javítsd meg a generátort” küldetés. Ettől kezdve némelyik épületrészben lesz fűtés és világítás. Ez pedig jó hír, ugyanis még szélcsendes időben is -38 ℃ van, ami még kellemesnek mondható, ahhoz képest, amit a közelgő vihar fog hozni. A rövidtávú célunk tehát, mindig melegen tartani a karaktert, amit úgy tehetünk meg, ha bemegyünk egy fűtött helyiségbe, vagy elővesszük a hordozható gázfűtőnket. Ezek a módszerek viszont csak akkor működnek, ha egy teljesen leszigetelt helyiségben tartózkodunk, ha már egy betört ablak is van a szobában, akkor egy fokkal sem fog emelkedni a belső hőmérséklet. Az ablakokat szerencsére betapaszthatjuk némi ponyva és szigetelőszalag felhasználásával, amit a craftolás menüben tudunk elkészíteni. Hasonló módon tudjuk a felszerelésünket is fejleszteni, a kabátunkat és a nadrágunkat kibélelni, az elemlámpát és a hősugárzót pedig hatékonyabbá tenni. A későbbiekben kapni fogunk egy lángvágót is, amivel a jeget tudjuk leolvasztani az ajtókról és a ládákról, amik szintén rejthetnek lootot.

A megtalálható alkatrészek mennyisége limitált, ezért nem árt átgondolnunk, hogy milyen célra is használjuk fel ezeket. Az idő rosszabbra fordulásakor pedig megkönnyíti a dolgunkat, ha leszúrunk a földbe néhány jelölő póznát, amik pulzálva világítanak a sötétben, illetve két épület között kihúzzuk a kötélvezetőt, mert ilyenkor a gyenge látási viszonyok miatt szinte biztosan el fogunk veszni a hóban. Valószínűleg nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, hogy ebből a csávából azért ki lehet kecmeregni, menekülésünk záloga pedig egy lánctalpas hójáró, amit a garázsban fogunk megtalálni. A járművet üzemképessé varázsolni pedig a végső és egyben legnehezebb feladatunk lesz. Találnunk kell hozzá többek között egy rádiót, antennát és víztartályt is, amikkel egy hosszabb útra is alkalmassá tehetjük a járművet.

Térképet kapunk már a játék elején, viszont ez nem jelöli az aktuális helyünket, ezért kénytelenek leszünk memorizálni az épületek elhelyezkedését. Annak ellenére, hogy meglehetősen kicsi a bejárható játéktér, piszok nehéz benne tájékozódni, viharban meg pláne, ilyenkor az lesz az érzésünk, mintha a süvítő szél mindig abból az irányból fújna, amerre haladni szeretnénk. Ezt egy vízzel teli medence alján való sétáláshoz tudnám leginkább hasonlítani.

Remélem, forró kakaóval várnak majd

A játékkal kapcsolatban nem kell túl széles perspektívában gondolkodni, akár ha a történetet nézzük, vagy akár az interaktív eszköztárat. Ez a program messze nincs olyan tartalmas, mint egy The Forest vagy Rust, én inkább egy mini survivornak mondanám, amelynek lineáris narratívája egy nem hétköznapi helyzetet szimulál. Úgy tudnám leginkább jellemezni, hogy félúton helyezkedik el a sétálószimulátorok és a túlélőjátékok között.

Normál nehézségi szinten kb 3-4 óra végigjátszani, a legnehezebb szinten viszont már erősen taktikázni kell, mert nagyon meg kell gondolni, hogy a craftoláshoz szükséges összetevőket egy ablak szigeteléséhez használjuk el, vagy a dzsekink béléséhez. A zseblámpánkat fejlesszük inkább vagy egy biztosítékszekrényt javítsunk meg? Továbbá az időjárás az elejétől a végéig viharos lesz, ezért kerülnünk kell a céltalan bolyongást, és az épületek közötti ide-oda mászkálást, mert akkor hamar ki fog fogyni a kerozin a fűtőberendezésünkből, az elemlámpánk pedig lemerül. A játékidő ebben az esetben a duplájára is kitolódhat a normál szinthez képest.

Sajnos az újrajátszhatósági faktor nem erőssége a programnak, mivel ha már végigvittük a legnehezebb fokozaton, azzal szinte biztosan meg is szereztük az összes achievementet, és már nem maradt semmi extra jutalom, ami motiválna minket, hogy még egyszer leüljünk a program elé. Az esetleg segíthetett volna, ha minden egyes kezdésnél az épületek elhelyezkedése fel lenne cserélve, és így mindig meg kellene jegyezni az új kiosztást, vagy a használati tárgyak lennének máshol.

Amiben viszont nagyon erős a játék az az izolált hangulat megteremtése, a magárahagyottság érzete, amin sokszor még a távírón lefolytatott oldottabb hangvételű beszélgetések sem segítenek. Amikor kint a sötétben botorkáltam, bennem még A dolog című film képsorai is bevillantak, és azt vártam, hogy mikor ugrik a nyakamba egy carpenteri gusztustalanság. Idővel azért rájöttem, hogy itt rajtam kívül nincs senki, csak az elhagyatott épületek, a végtelen hó, és a tejfehér leheletem.