Két rejtélyes alak néz egymással farkasszemet, egy, a sötétséget éppen csak távoltartó lámpa fényében. A legkisebb mozdulatra is szellentést imitáló felületű, de azért kényelmes kanapé egyik felén egy szőke férfi ül piros mellényében, érzelemmentes arccal pislogva. Vele szemben egy jól öltözött, tekintetét napszemüveg mögé rejtő – és erősen John Wickre hasonlító – úriember foglal helyet, aki Hadészként mutatkozik be. Elmondása szerint a Titán Csoport megfosztotta erejének nagy részétől, bónuszként ráadásul a szőke férfi családját is eltörölte a föld színéről, uralmuk megtöréséhez pedig pont ilyen elszánt fickókra van szüksége. Ezután tölt egy pohárral az előtte heverő, beazonosíthatatlan itallal teli üvegből, és odacsúsztatja a férfinak azzal, hogy ha bosszúra vágyik, akkor döntse le. Szőkeségünk nem is habozik sokat, gyorsan lehúzza az italt, amitől azonnal kicsúszik a lába alól a talaj, a következő pillanatban pedig már fegyverrel a kezében, egy furcsa világban találja magát.

Ezzel a leginkább csak a kérdések egész sorát felvető rövid felütéssel veszi kezdetét a Neon Abyss, amit a legalapvetőbb mechanikák – ugrás, lövés, gránáthajítás, fegyvercserélés, tojásfelszedés – bemutatása követ, majd rögtön szembe is kerülünk az első főellenféllel. Ennél több magyarázatra vagy útmutatásra senki se számítson, minden mást magunknak kell kitapasztalnunk. Ennyi. Tényleg.

A húsvét nyuszi elveszett utódai

A fáklyákkal, neonfényekkel, poszterekkel, rajzokkal és más elemekkel tarkított pixelparadicsomban valahogy még így is rögtön otthon éreztem magam, és a kissé furcsa kiosztás ellenére néhány halál után sikerült egészen ráéreznem az irányításra. A hangulatos látványvilághoz egyébként relatíve jól passzoló, de sajnos nagyon hamar monotonná váló ’tucc-tucc’ zenei repertoár párosul, amit azért jó lett volna kicsit feldobni. A Menedzser néven emlegetett, összesen öt végső ellenfélhez eleinte öt, majd később ennél is több pályán keresztült vezet az út, melyek mindegyike a boss lezúzásával végződik, és roguelike lévén, ha időközben bárhol kipurcannánk, akkor bizony visszakerülünk az elsőre. Vagyis, ha pontosabb akarok lenni, akkor elhalálozáskor egy, a játék központi felületének számító bárban térünk magunkhoz, és innen ugorhatunk vissza az akcióba. Szerencsére bizonyos tekintetben nagylelkű a játék, mivel halál esetén csak az adott Menedzser szakaszának elejére kerülünk vissza, nem a komplett játékot kezdhetjük elölről, plusz a fejlesztéshez használható sárga kis kristályaink sem vesznek el. A bárban vásárolhatjuk meg egyébként az említett fejlesztéseket, de emellett itt válthatunk karaktert, mert több is van – bár csak minimálisan térnek el egymástól –, de akár táncolhatunk is egyet, ezzel kieresztve a gőzt.

Eleinte mindössze egy kezdetleges puskával felszerelve indulunk útnak, de attól függően, hogy éppen mit hoz a sors, új extrákat biztosító tárgyakkal gazdagodhatunk, és fegyverünket is lecserélhetjük egy jóval hatékonyabbra, ami akár plusz képességekkel is bírhat. Ilyen tekintetben szerencsére nincs semmiféle megkötés – azt leszámítva, hogy egyszerre csak egy fegyverünk lehet –, úgyhogy bármennyi plusz képességet vagy fokozót felhalmozhatunk, mordályunkat is a végtelenségig fejleszthetjük, és akkor az útközben fellelhető tojásokra még ki sem tértem. Utóbbiakat tyúkanyóként száguldva húzhatjuk egy csíkban magunk után, míg kellő akció láttán ki nem kelnek. Ekkor a jobbik esetben valami furcsa vagy aranyos kis lény bukkan elő belőlük, rosszabbik esetben pedig semmi. Ezek a kis lények legalább annyira fokozhatják túlélési esélyeinket, mint ahogy növelhetik tárgyaink és fegyverünk képességeit, mivel típustól függően felfoghatják a felénk érkező lövedékeket, extra elementáris sebzéssel erősíthetik fel támadásainkat, mérgezést okozva szabadulhatnak rá ellenfeleinkre, pajzsot adhatnak bizonyos számú szív felszedése után és még sorolhatnám. Ráadásul ezek az apróságok szintúgy fejleszthetők!

Vigyázz, kész, loot!

A kicsit a Metal Slug-sorozatot idéző csápos űrlényektől egészen a hegesztőmaszkos lézerokádó macikig terjedő ellenfeleken és csapdákon kívül a procedurálisan generált pályák rengeteg felfedeznivalót tartogatnak, köztük titkos szobákat, ládákat és kapuk mögé rejtett kincseket. Ezek persze nem adják könnyen magukat, így míg egyes ládák a különleges eszközök nélkül kifoszthatók, addig másokhoz kulcs, kristály vagy robbanószer is kellhet, ahogy a kapuk kinyitásához/lerombolásához is. Utóbbiból a kedvencem a félkarú rabló ihletésű kapu, amit érmékkel nyithatunk ki, de persze csak akkor, ha sikerül három ugyanolyan szimbólumot kipörgetnünk. Érdemes nagyon odafigyelni a kristályból készült elemekre, legyen az egy kapu vagy épp egy láda, mivel ezek nemcsak kizárólag kristályokkal nyithatók ki, de ha véletlenül meglőnénk őket, akkor bosszúból átalakulnak, és már csak önmagunk megsebzésével férhetünk hozzá a tartalmukhoz. A felszerelések másik forrása a pályákon fellelhető bolt, ahol, ha épp felvet minket a pénz, kedvünkre válogathatunk a véletlenszerű kínálatból.

Abba a hibába viszont rendszeresen belefutottam, hogy a legenerált szobák felépítése még minimálisan sem veszi alapul képességeinket vagy épp felszereltségünket, így hiába van tele az adott pálya kincsekkel, ha azok megszerzéséhez egyszerűen nem adottak a szükséges felszerelések, még akkor sem, ha bejártuk az egész pályát, legyen szó kulcsról, robbanóanyagról vagy épp a dupla ugrás képességéről. Cserébe viszont az öldöklések közötti szusszanásként néhány meglepi minijátékot is rejtenek, például ugrálós zongorázást és táncversenyt, illetve kellő felfedezés után időnként egy rejtett szoba is megnyílik, ahova elteleportálva hasznos cuccok üthetik markunk. A kutyagolás helyett a nagyobb, varázskövekkel felszerelt szobák között lehetőségünk van gyorsutazni, amivel pillanatok alatt elérhetünk a pálya egyik végéről a másikra, ha teszem azt, pont találunk egy kulcsot egy korábban zárt ajtóhoz.

A Neon Abyss végső soron egy pörgős, hangulatos és élvezetes mész-és-lősz játék, valamint a szokottnál egy csöppet megbocsájtóbb rougelike. A nem annyira őrületes mennyiségű, de jópofa ellenfelek és karakterek, a rengeteg véletlenszerű felszerelés, a procedurálisan generált pályák és az olyan egyedi mechanikák, mint például a tojások, egész változatossá teszik az élményt. Történetre és hosszas oktató részekre ne nagyon számíts, de ha kedveled a műfajt  vagy még csak most ismerkednél vele, akkor mindenképp ajánlom.