A Niohról képtelenség úgy beszélni, hogy ne említsük meg a 13 éves fejlesztési idejét. Igen, ez nem elírás, mondjuk ki együtt, hangosan: tizenhárom esztendő! Ennyi ideig kotlott a japán Team Ninja a saját Dark Souls-másolatán, ami eredetileg egy teljesen más játék lett volna. A csapat neve ismerősen csenghet a konzolos olvasók számára, elvégre olyan alkotásokat köszönhetünk nekik, mint a Dead or Alive-sorozat vagy a Ninja Gaiden. Utóbbitól máig feláll hátamon a szőr, ugyanis ha a Darks Soulst nehéznek aposztrofáljuk, akkor a Ryu nevű nindzsa kalandjai a „csaknem lehetetlen” kategóriába esnek. A Nioh eredetileg a Dynasty Warriors szellemében készülő, hatalmas csatákkal operáló akciójáték lett volna, a FromSoftware Souls-játékainak megjelenése után azonban irányt váltott a fejlesztés, és 2010-ben mint akció-RPG mutatkozott be. Igen, ez hét éve volt, azóta platformot váltott, méghozzá másodszor, eredetileg ugyanis nem PS3-ra fejlesztették, hanem PS2-re…

Ilyen hányatott sors után nem csoda, ha a kiadást intéző Sony kevéssé bízott a játék sikerében, így végül nem az ünnepi szezonra időzítette a megjelenését, hanem február elejére, amikor hogy, hogy nem, egyetlen AAA-kategóriás konkurens sem fut be mellé. Bevallom, jómagam is szkeptikusan ültem le William kalandjai elé. Egyrészt mert nagyon kevés időm jutott a tesztre, másrészt a vonzó trailerek és klassz művészi képek után úgy éreztem, magasra került a léc. Főleg, hogy 19 ezer forintba kerül a program (mármint dobozosan, digitálisan valamivel olcsóbb).

William, a brit szamuráj

Bár a bevezetőben kicsit élcelődtem a Nioh történetén, dicséretes, hogy a Team Ninja igyekezett azt a valós történelembe ágyazni. Főhősünk például, ha hiszitek, ha nem, élő személyen alapul. William Adams a XVI. és XVII század fordulóján élő angol tengerész, aki 1600-ban érkezett Japánba, és olyan nagy hatással volt rá az ottani kultúra, hogy maga is szamurájjá vált. Persze a valóságban nem kellett természetfeletti háborút vívnia a bölcsek köve erejét gonosz céljaira felhasználó hadurak, démonok, na és a Brit Birodalom ellen, de hát na, valamivel fel kell dobni az unalmas töri könyveket. William a játék elején a Tower fogja, onnét szabadulva Japánba megy, hogy híres, valós történelmi személyekkel övezett utazása során mentse meg a világot. A történet érdekes felütéssel indít, és végig fenntartja a figyelmet. Mesélése azonban töredezett, néha nem érteni, mi miért történik, és mivel a forgatókönyv tele van természetesnek vett japán mitológiai és történelmi utalásokkal, nyugati szemmel elég nehezen értelmezhetők a karakterek motivációi.

Ez persze nem feltétlenül baj, a Dark Soulsban sem tudja az ember, hogy mi a fene folyik körülötte, épp csak hagyja, hogy magával rántsa a lendület. És hogy miért emlegetem annyit a FromSoftware sorozatát? Azért, mert a Team Ninja nem szégyellt lop… izé, szóval meríteni belőle. A játékmenet kezdettől fogva ismerős lesz a Souls-rajongóknak. William egyedül harcol, harmadik személyben irányítható, támadásból pedig kettőt ismer: egy erősebb, lassabb csapást, valamint egy gyorsabb, de gyenge suhintást. A képernyő bal felső sarkában az életerő és a Ki kap helyet – itt így hívják az erőnlétet. A harc a gyakorlatban úgy néz ki, hogy odamegyünk egy ellenfélhez, kijelöljük, körbetáncoljuk, majd amikor éppen nem támad, megütjük. Ezt addig ismételjük, amíg meg nem hal, arzenálunk pedig a nyugati kardoktól a katanán át a kezdetleges lőfegyverekig terjed.

Egy szó, mint száz, olyan az egész, mint a Dark Souls, és itt még nincs vége a hasonlóságnak. Amennyiben William ellátogat a szamurájok paradicsomába, a játék a legközelebbi szentélytől folytatódik. Ezeken a helyeken imádkozva fejleszthetjük a karaktert, illetve menthetünk, ami ez esetben annyit tesz, hogy feltámadáskor velünk együtt minden ellenfél visszakerül a helyére. Az addig gyűjtött tapasztalati pont (itt amritának hívják) a halálunk színhelyén várja, hogy összeszedjük, és ha elbukunk, nem kapjuk vissza többet. Ismerős formula, nem igaz?

Szamurajság

Innen nézve legyinthetnénk, mondván, a Nioh csak egy Dark Souls-klón, pedig vannak eltérések. Ilyen, hogy Williamet védelmező szellemek kísérik az útján, ezek pedig különleges támadásokkal dobják fel az egyszerű repertoárt. A fegyverek szöge állítható, nem mindegy, hogy föntről csapunk le az ellenfélre, vagy épp oldalról szeljük ketté– erre oda kell figyelni, nem egy durvább lény visel áthatolhatatlan páncélt, és ha azt csapkodjuk, csak pazaroljuk a Ki-t. Ha már Ki, a Niohban nemcsak a tulajdonságaink fejlesztésével növelhetünk az erőnléten, hanem bizonyos fegyver- vagy ruha-összeállításokkal is. Ebben a játékban jobban oda kell figyeljünk William felszerelésére, szemben ugye a Dark Souls-szal, ahogy végső soron a játékos hozzáállásától függ, melyik szett válik előnyére. Egyébként a fejlődési rendszer is „soulsos”, azaz a szentélyeknél a szerzett tapasztalati pontot közvetlenül a tulajdonságainkra költhetjük el. Egy fejlesztés egyenlő egy újabb elért szinttel, képességek vagy kasztok nincsenek.

Vannak viszont hatalmas boss-ok, amik iszonyú nehezek, és itt most nem a fair kihívásra gondolok. A harcok néha több fokozatból állnak, a főellenfelek pedig tényleg brutálisan erősek, nem egyszer 10-20 percig tart egy sikeres (vagy rosszabb esetben sikertelen) küzdelem. Ha meghalunk, irány vissza a szentélyhez, és akkor vagy farmolunk egy kicsit abban bízva, hogy pár szinttel erősebben térünk vissza, vagy újrapróbáljuk az egészet.

Azzal önmagában nem lenne bajom, hogy a Team Ninja se szó, se beszéd, lekoppintotta a Souls-játékokat, elvégre az a recept működik, és még mindig nincs elegem belőle. Fontos azonban, hogy ezeknek a programoknak fairnek kell lenniük, illetve nem árt, ha a harcrendszer folyékony, a kamerakezelés pedig tökéletes. A Niohnál ezek egyike sincs így. A csaták frusztrálók, főleg, mert William (Ryuhoz hasonlóan) minden bekapott ütés után lebénul, ez pedig egynél több ellenfél esetében halálos kombóhoz vezet. A harcrendszer végül is rendben van, a kicsit kusza irányítás ellenére elboldogul vele az ember, de mivel egynél több ellenfél szinte biztos halált jelent, hozzá kell szoknia ahhoz, hogy vagy teljesen tökéletesen játszik, vagy elcsalja a lényeket, hogy egyenként intézze el őket. Aztán ott a kamera, ami vagy működik, vagy nem – sajnos csak körbe-körbe lehet forgatni, nem érezni, hogy teljes kontrollt gyakorlunk felette, és bizony néha egyszerűen nem azt mutatja, amit kellene. Ez pedig alapvetően ront az összképen, nem lesz olyan kerek egész a Nioh, mint a Dark Souls (vagy akár decemberi teljes játékunk, a Lords of the Fallen).

Korai pátosz?

Mindehhez vegyük hozzá, hogy a játék technikailag sincs a csúcson. PS4-re adták ki, de úgy néz ki, mint egy feltupírozott PS3-as játék, sőt az animációk a PS2-es korszakot juttatták eszembe. Ugyan a művészi kivitelezés dicséretet érdemel, az ellenfelek, helyszínek és átvezetők dizájnja pazar, a textúrák alacsony felbontásánál és a sokszor szándékosan eltúlzott időjárási effekteknél kilóg a lóláb. Ráadásul, amit a bevezetőben írtam, igaz: a program az első indításakor rákérdez, hogy szeretnénk-e fix frame rate-et, vagy a felbontás legyen állandóan 1080p. Nos, én előbbire nyomtam, ennek ellenére a játék igenis belassult itt-ott, főleg, amikor egy nagyobb teremből léptem át egy másikba. Van még egy harmadik opció, a „movie mode”, azaz a kötött 30 fps. Ezt viszont nem ajánlom, mert érezhető a harcrendszeren, hogy 60 fps-re optimalizálták, vagyis a felezett képkockaszámtól az egész játék lassabbnak hat, ezzel együtt irányítani is nehezebb.

Egy szó, mint száz, van itt nekünk egy Souls-másolatunk, ami ugyan nem a legszebb, és a játékmenetével is vannak gondok, de azért végül is működik. Én nem tettem le a hajam a Niohtól, úgy gondolom, egy közel teljes áras akció-RPG manapság többet kéne nyújtson. Ugyanakkor, mint videojáték elismerem, mert végül is teljesíti, amit vállal. A Souls-rajongók és a japán mitológia kedvelői elégedettek lesznek vele, elnézik majd hibáit, a Team Ninja pedig csettinthet, mert hosszú ideje először rak le olyan terméket az asztalra, amit az újságírók sem szednek darabokra. Ugyanakkor azt mondom, várjatok vele egy leárazást, mert van egy olyan érzésem, hogy nyáron fele áron kapjuk kézhez a Nioht.