A viking nép gyakori vendég minden olyan stratégiai játékban, ahol akad sör és dorgálnivaló szomszédság; lásd a Cultures-sorozatot, de említhetném a Valhalla Hillst is, és a Settlerst se hagyjuk ki. Az Evoland című stílusparódiával elhíresült Shiro Games pedig, jó szokásához híven, az említett vikinges építőjátékokat dézsmálta meg (az Evoland anno a játékipar mérföldköveit lopta/járta végig, a Dragon Questtől a Diablóig), sőt a Banished surviver-iskolájából is nyúlt le elemeket, hogy aztán a sok ismerős motívum egy olyan egésszé álljon össze, ami mindenhez, ugyanakkor meg semmihez sem hasonlítható.

E Rig, a viking…

A Northgard ugyanúgy indul, mint a műfaj mintadarabjai: egy fát és élelmet gyűjtögető viking törzs vicces példányaival, akik szerencsét próbálnak a birodalomépítés rögös ösvényén. Halászattal és vadászattal maszatoló munkásemberek, búzafarmokon robotoló napszámosok, követ és vasat csákányozó bányászok, no meg a kihagyhatatlan sörfőző iparosok, kereskedők, és katonák halmaza tölti ki a képernyőt, pont úgy, mint egy teljesen átlagos Settlers-klónban. És mindennek a tetejébe még a történet is egy olyan bosszú motívum felütésével kezdődik, amiből tizenkettő egy tucat. A király egyetlen fia, Rig kénytelen végignézni, ahogy apját és a háznépet felszecskázza egy Hagen nevű klánvezér, majd magával viszi a királyság jelképét (a családi ereklyét, egy kürtöt), no meg egy újonnan felfedezett kontinens térképét. Egy ilyen tett persze nem maradhat megtorlatlanul, úgyhogy irány Northgard.

Az átlagosnak mondott felvezetés aztán hamar átcsap egy misztikus kalandba, megágyazva az olyan legendás viking helyszínek előtt, mint Jötunheim vagy Asgard kapuja, ahol természetesen ott lesz a Bifröszt is, valamint találkozhatunk tűz- és jégóriásokkal, az északi mitológia számos fura teremtményével. A fejlesztők ezt az egészet egy ötletes keretbe öntik, és a játékelemek nyújtotta lehetőségeket is kihasználják: hol az időjárással, hol a környezettel bűvészkednek, és szinte mindegyik küldetés nyújt valami emlékezetes momentumot. Az utunkba kerülő viking klánok (5 klán) előbb-utóbb a szövetségeseink lesznek, és az állatnevekhez bizarr módon ragaszkodó törzsi csoportok egyedi előnyeit a játékos is megismerheti, hisz minden pálya elején kiválasztható, hogy az adott szakaszt melyik hőssel (klánnal) küzdi végig. A Kecske klánnak például kizárólagos monopóliuma van a birkatenyésztésre, a Farkasok megehetik a pályákon elejtett vadállatok húsát, a Hollók zsoldosokat bérelhetnek fel, és még sorolhatnám, de ezek csupán a kiemelt jellemzők, amik mellé további bónuszok és egyedi fejlesztések is tartoznak.

Északi telepesek

Adva van egy pofonegyszerűnek tűnő stratégiai játék, elvégre a főépületből érkező közembereket mindenki el tudja küldeni a legközelebbi építkezéshez, és ha a munkást összepárosítjuk például a favágókunyhóval, akkor az sem meglepő, hogy a környék fanyüvőjét teremtettük meg éppen. A vikingeknél nincsenek utak, tehát a logisztika sem lett túlspilázva, és ha a tó mellé sikerült odarakni a halászkalyibát, te már megtetted a kötelességed, mert minden egy láthatatlan, nagy közös raktárba kerül – zóval a játékidő további részében nem azon agyalunk, hogy hol és miért akadt el a hatféle nyersanyagból pont az, amit félórája toporzékolva várnak a kőművesek. Léteznek ennél komolyabb problémák! Történetesen minden pálya szektorokra van osztva, de hogy éppen a szomszédban mi vár rád, azt addig nem is látod, amíg egy felderítő oda nem megy, és be nem vizsgálja. Az új földdarabot aztán birtokba kéne venni, ami szintén nem egyszerű, tekintve, hogy mindegyiken kószál pár barátságtalan lény: eleinte farkasok, medvék, draugrok, de a távolabbiakon már elátkozott valkűrök, óriások várnak, és ha sikerült is legyűrni a helyi ellenállást, az új földekért egyre nagyobb kolonizációs díjat kér a játék, amit ételben kell kifizetni. Azért ételben, mert azt a legnehezebb beszerezni…

A szektorok némelyike speciális tulajdonsággal bír; egy ősi ereklyével, meleget adó gejzírrel, de például az erdők, tavak, búzamezők is külön-külön parcellákra lettek leosztva. Eme határvonalakon belül azonban egy tóhoz csak egy halászkunyhó jár, ugyanígy egyetlen farm a megfelelő mezőhöz, sőt még a maximális épületek száma is korlátozva van (általában ez a szám szektoronként 3). A legtöbb földdarab azonban eleinte irreleváns tartalommal bír – a sokadik erdőnek nehéz örülni, és ahol történetesen ételt lehetne termelni, ritka, mint ama albínó szárnyas a sajtos meséből. Ugyanez a helyzet a bányászható nyersanyagokkal; talán egyedül a fával nem spóroltak, de azt meg nem lehet megenni – igaz, fűteni viszont kell. A Northgard így aztán egy nagyon kényes, ugyanakkor kihívást rejtő jószág. És akkor még ott van a boldogságméter, a viking nép nagy rákfenéje, mert ha szomorúság lakik a pixeles szívekben, nem születnek új polgárok, de a munkavégzés üteme is csökken. A bánat okozója lehet a patkányok terjesztette betegség, vagy az elhanyagolt lakóházak, ám genetikailag is van egy nagy adag bú belekódolva az északi kobakokba – persze a sör és a lakoma szinte minden gondra gyógyír. A sok jó ötlet után az dobja fel a koronát a műre, hogy a szektorok teljesítőképessége véges, az épületek fejlesztése (kő kell hozzá) vagy a fémszerszámok megjelenése után is csak bizonyos számú embert képesek ellátni, és ezt minden egyes pályán nekünk kell kitapogatni. Aztán jön a tél, és nem csak a hó hullik, de az emberek is – kivéve persze, ha bespájzoltál. A katonaság szintén nem örökéletű, hisz a sok védendő szektor mellett nem gumimacikkal, hanem hegynyi medvékkel birkózik, miközben a háromféle fegyvernemhez pénz, pénz és pénz kell, amit a kereskedelem című rétegből meríthetünk. 

Blizzards and dragons…

Egy ilyen alkotáshoz színes, meseszerű ábrázolás illik – ebben nincs hiba, ugyanakkor van néhány elnagyolt elem, és az építkezés vagy a munkavégzés animációs fázisai sem olyan részletesek, mint a zsáner királyainál; cserébe az egész egy kenyérpirítón is elmuzsikál. A játék egyik nagy erénye, ahogy az évszakok (hónapok) váltakozását követi, de az időjárás megjelenítése is tapsot érdemel: gyönyörű a hóvihar, és nagyszerűen néz ki a köd is. Az összképhez tartozik, hogy a mítoszok földjén a mélyben tremorok járnak, ezért a földrengés című jelenséggel is sújtva vagyunk, de ha mindenáron kihívást keresel, sárkányfészkeket is találhatsz. Az aktuális hős egyébként a sárkányöléssel, az új szektorok meghódításával hírnévpontokat szerez, ahogy a távoli tengerekre elküldött hosszúhajók is ezt a célt szolgálják, és így egyre feljebb lépked a viking ranglétrán (jarl és ehhez hasonló címeket old fel), amiért további bónuszok járnak.

Mindig fagy…

A Northgard tipikusan az a játék, ahol minden egyszerűnek és könnyűnek látszik, aztán mégis hamar beletörhet az ember bicskája, mert az igények könnyen túlnőnek a csöppnyi kolónián, és mint tudjuk, „közeleg a tél”. A sok szép dolog mellé azért el kell még mondanom néhány csúnyát is: bizonyos pályák rendszeresen lefagynak, ugyanott, ugyanúgy, tehát csak némi túlórázás árán (korábbi mentés visszatöltése) lehet átvergődni e szakaszokon, de megéri…