A Recotechnology egy viszonylag rövid múltra visszatekintő spanyol csapat, amely a budget (olcsó) kategóriában eddig több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel vitézkedett. Bemutatkozó alkotásuk például a 2015-ös Yasai Ninja volt, egy a középkori Japánban játszódó vega akció-platformer, amelyben az éra rettegett harcosait olyan zöldségek alakították, mint Brokkoli Joe (vega, ehh…). Miután az előbbi szösszenettel sikeresen feliratkoztak a minden idők legrosszabb játékait soroló listákra, jött egy egész tűrhető torreádor-szim (Toro), majd a vega-kaland folytatása, ezúttal Kyurinaga's Revenge címmel. Utóbbinál gyanús, hogy több vásárló (az ötből legalább kettő) benézte a címet, és azt hitték, hogy ez is olyan lesz, mint a Nobunyaga's Ambition (KOEI), persze Hagyma Szamuráj feltűnése után biztos leesett a tantusz.

A fentebb leírtak után nehéz lesz komolyan venni a Numantiát, de azt már most leszögezném, hogy a Recotech ezúttal nem lőtt olyan nagy bakot, sőt a témaválasztás és a körítés nagyon is dicséretes. Kezdjük talán ott, hogy a Római birodalommal kekeckedő törzsek közül a keltibéreket (ibériai, „spanyol” kelták) minden történelemkönyv kihagyja, pedig nem kéne. Sok borsot törtek a híres római légiók orra alá, s a korszak bővelkedik a képernyőre kívánkozó eseményekben, például a címadó város, Numantia egy hosszú circumvallatio után esett el – a circumizé, amikor a rómaiak fallal és erődökkel vették körül az ostromlott települést, ez akkoriban bevett gyakorlatnak számított. Szóval miután győzött a túlerő (több mint 40 000 ember kellett a kelták leveréséhez), egyetlen élő katonát nem találtak az ostromgyűrű közepén, mert aki a kannibalizmussal járó éhezést túlélte, inkább megölte magát. Persze van még egy kérdés: hogy a frászba kerültek oda a légiók? Ennek megértéséhez Hannibálhoz kell visszanyúlni, és a nagy tervhez – Alpok, elefántok, átkelés – ami nem jöhetett volna létre, ha a Pireneusok spanyol oldalán nincs egy karthágói hátország. A nagy pun hadvezér bukásával ez a terület a rómaiak fennhatósága alá került, s így jött össze a szomszédság a keltákkal, ami több (három nagyobb) háborúval és rengeteg vérrel, áldozattal járt.

A játék sorra veszi az i.e. 154-től lezajló eseményeket (ez már a második keltibér háború), és majd 20 éven keresztül meglehetősen hiteles módon minden jelentősebb szereplő, momentum megelevenedik, egyrészt a képregényszerű átkötésekben, másrészt a hexákra osztott harcmezőkön. Egyébként roppant aljas módon vagyunk behálózva, ugyanis mindkét oldalon egy-egy pompásan kinéző külső térkép (környékbeli városok), és egy belső, egyfelől római haditábort, illetve a másik oldalon egy kelta települést tökéletesen megidéző nézet is van. Tényleg olyan mindkettő, hogy a padlóig csorog a nyálad, s ahogy váltogatsz a tucatnyi lehetőség, például a védművek és szálláshelyek között, lélekben már osztod szét a lovakat, termeled a gabonát, őrséget állítasz, aztán észreveszed, hogy itt csak a piac működik és a barakk (a főépület is bejárható, de csak rongyrázás, semmi értelmes funkciója). Akkor mi a fenéért vannak, kérdezhetné joggal az olvasó. Nos, a történet úgy épül fel, hogy mind a rómaiak, mind a kelták oldalán négy kiemelt alak, hős szolgál, és az idősíkon csak egy-egy esemény (event) kapcsán tudunk előre mozogni. Tehát a térkép és a tábor stációi csupán díszletek, ahol az említett szereplők döntéseket hoznak, és minden döntés tulajdonképpen egy újabb lépés a következő ütközet felé. Apropó döntések: a kétféle ellátmány, avagy az ezüst és a gabona begyűjthető mennyisége erősen függ a válaszainktól, de be lehet húzni néhány spéci egységet, tárgyat, sőt ezek a helyzetek bontják ki a szereplők személyiségét is.

Hexák és légiók!

Nagyjából sejthető volt, hogy a lényeg a hatszögletű mezőkön dől el, méghozzá a körökre osztott csatákban, ott ahol a római légió összecsap a könnyebb felszerelésű kelta legényekkel. A sereget egyébként a játékos állíthatja össze a barakkban megvett egységekből, és a rendelkezésre álló hősökből, aztán a piacról beszerzett amulettekkel lehet sakkozni, hogy ki kapjon a varázslatos képességnövelő cuccokból. A sebek nem gyógyulnak azonnal, így mindig lesznek talonban maradó, pihentetett alakulatok, már ha okosan gazdálkodunk. Maga az ütközet pedig egy elég érdekes elvre épül, ugyanis nem a megszokott módi szerint – előbb az egyik oldal, aztán a másik – lépnek a szereplők, hanem a kezdeményezés értékük szerint lebontva, különálló fázisokban tologathatók a népek. Teszem azt a kelta lovasság után egyből a római equites mozoghat, általában a hősök is a lista elején vannak, aztán az íjászok és parittyások, hol a kelták előbb, hol a rómaiak, majd így jön a többi egység aszerint, hogy hol áll az említett sorban. A légió hozza a megszokott formációit, például a testudót (teknősbéka), de a legtöbb gyalogos alakulat képes valamilyen védelmi alakzatot felvenni, miközben mindenkinek külön mozgási és támadási fázisa van, a mozgás ráadásul lebontható különálló lépésekre, tehát útvonalakat is megadhatsz. Ami nagyon szimpatikus, hogy két egyszerű elem kombinálásával, úgymint a morál és a támadás iránya (a hátbatámadás jár nyilván a legnagyobb bónusszal), elég jó stratégiákat lehet kialakítani. És kell is taktikázni, hisz ha csak a római légiók alapegységeit nézzük – hastati, triarii, principes, na meg mondjuk a harci elefántokat, nyílvető gépeket –, akkor sejthető, hogy a kelta oldalra is jutott az olyan finomságokból, mint például a vallási fanatikusok, nőkből álló elit brigádok, ráadásul mindegyik egység fejleszthető is.

Kőbe vésett történelem!

Azon már keseregtünk, hogy milyen szánalmas dolog bepalizni a játékost egy díszleterőd képével, de azt a pofátlanságot, hogy sorban nyered a legbrutálisabb csatákat, és hozod a legjobb döntéseket, mégis mindig csak az előre bevésett végeredményt dobja ki a gép, na, azt nehéz lenyelni. Alaposan alárak ugyanis a hangulatnak, ha győzöl, és úgy gördül tovább a történet, hogy megalázó békekötésre kényszerültünk. Hellyel-közzel legalább a hősök életét látszólag befolyásolni tudjuk, persze ehhez legalább 5-6 órát bele kell tenni a játékba, mert bizony ember legyen a talpán, aki kapásból vágja, hogy például Segeda az egy város vagy szereplő a történetben (elárulom, város).

Egyszerű funkcionalitás…

A technológiai megvalósítás tulajdonképpen nem is rossz, főleg a kampány díszletei tetszettek, persze hogy mi az isten foglal itt le 6 GB memóriát, a kutya se érti, mert sem az állóképek, sem az egyszerű harcmező nem indokolná. A csataterek egyébként inkább funkcionálisak, azaz jelzés szinten terepakadályokkal, évszakváltásokkal követik a történetet. Az egységeket jelképező csoportokra pedig rá is lehet nagyítani, hogy aztán rájöjjünk, fölösleges bámészkodni, mert annyira nem részletesek és szépek még a római pretoriánusok sem, ráadásul minden fontosabb történésről lemaradunk, hisz a kamera nem követi a harci cselekményeket. Az irányítás, khmm, nyilván a PS4 keresztezés miatt kissé nehézkes, és a PC-től abszolút idegen elemekből is van néhány – hogy csak a jobb egérgombot említsem, ami egyszerre a kijelölés és a végrehajtás funkciót is letakarja, de a képességeket is a négyirányú D-pad mintájára, számbillentyűkkel kell bevinni.

Így nem!

Bármennyire is igyekeztem bizonyítani, de a Numantia nem egy ütnivaló, rossz játék. Persze nem is jó. Valahol a kettő között van, számtalan kihagyott lehetőséggel, hogy csak a tábor-menedzsment totális kihagyását, vagy az eventek kifutatását említsem. Jelen pillanatban még 20 dolláros ár is túlzásnak tűnik, de ha a téma megmozgat, az első nagyobb leárazásnál már zsákolható.