Szögezzük le már most: az indie játékok ma már sokszor jobbak tudnak lenni, mint a nagy kiadók és fejlesztő brigádjaik lélektelen kreálmányai. Vannak rendkívül szórakoztató és minimalista példányok, amik vagy egy sosem látott játék mechanikával nyűgöznek le, vagy festői szépségű és igényes látványvilággal, vagy simán csak egy hatásos és elgondolkodtató történettel. És sajnos van ennek a független iparnak egy olyan szegmense, ami ideig-óráig ugyan szórakoztató, de a létjogosultsága leginkább megkérdőjelezhető. Sajnos ez utóbbiak táborát gyarapítja a Vile Monarch 2016-os alkotása is, az Oh… Sir!! The Insult Simulator.

Kis pénz, kis inzultus

Adott egy játék, ahol semmi más nem kell csinálni, mint egy kényelmetlen helyzetben addig bizonygatni az igazunkat, mindenféle logikát és érvelést mellőzve, amíg tisztelt ellenfelünk -legyen az gépi vagy egy másik játékos- be nem ismeri, hogy ő tévedett. Valljuk be, ez egy jó ötlet, ami működik is. Ugyan is rendelkezésre áll egy maroknyi pálya és egy maroknyi karakter, minek következtében -papíron- változatos szócsatákat kellene vívnunk. A körökre osztott felállásban egy közös listáról válogathatnak a játékosok az előre megadott szavak közül. Ha pedig elfogynak a sértésünkbe szánt megfelelő foszlányok, akkor sincs semmi probléma, mert a sarokban helyet kapott két-két, karakter specifikus szó, melyeket bátran használhatunk. Ha pedig azok is elfogynak, vagy simán csak lecserélnénk őket, megihatunk egy csésze klasszikus angol teát, és máris új elemeket generál nekünk a játék. Amint befejeztük sértésünk felépítését, az összetettség függvényében von le pontokat az ellenfél életcsíkjából. Ha pedig egy különösen frappáns, és az ellenfél karakterére nézve kellemetlen sértést sikerül a fejéhez vágni, akkor az ’Touché’, azaz telitalálat pontot ér, vagyis sokkal nagyobb veszteséget szenved tőle a vitapartnerünk. Például ha a jól öltözött, keménykalapos úriember öltözködési stílusát és ízlését inzultáljuk egy ilyen mondattal hogy: „Az érzéked a divathoz olyan, mint a kommunista matematika tanárodé”, akkor azt ’Touché’-val honorálja a játék. Viszont ha a mondatunkba egy nyelvtanilag éppen oda nem illő elemet akarunk beilleszteni, akkor a mi életünkből von le pontokat.

Sajnos a játék érdemi része ennyiben ki is merül, ugyan is rettentően kevés tartalom van a programban. A felkínált szavak már pár játék után ismétlődnek, választható karakterekből kevés van, választható pályából pedig még annyi sincs. Viszont amit ki kell, hogy emeljek, az a látvány. Ugyan hatalmas pixelekből van minden összerakva, remekül árad belőle egy kellemesen zord, tipikus brit-szigeteki hangulat, a karakterek pedig a viccesen elnagyolt testrészeikkel, ruhadarabjaikkal és túljátszott angol akcentusukkal le sem tagadhatják viktoriánus úri voltukat.

Összefoglalva az inzultus szimulátor fél évente egy-két órára le tudja kötni az embert, ha van kivel játszani, de egyedül játszva rendkívül gyorsan monotonná és repetitívvé válik sajnos. Mind ezek mellett hozzá kell tennem, hogy rendkívül olcsón, szinte fillérekért beszerezhető, így nem fogja magát senki sem átverve érezni, amit szükségesnek érzek kiemelni egy indie játéknál.