Anime-játékadaptációk ugyan rendre jelennek meg, de a minőségük rendkívül hullámzó. Mostanában egyedül a Dragon Ball képvisel magasabb színvonalat (korábban pedig a Naruto-széria), a többi franchise inkább fejőstehénként funkcionál, bár a rajongók torkán sok mindent le lehet szuszakolni, és erre évtizedes példák vannak – nem is kell túl messzire mennünk az időben, elég az előző számban megnézni az évfordulós alkalomból összefércelt Jump Force fájó lélektelenségét. A One Piece-sorozatból kerültek ki remek musou játékok, sőt a zsáneren belül a Pirate Warriors 3 talán a legjobb a piacon, ám kissé szkeptikusan álltam az új részhez, amikor megszellőztették a nyitott világú játékmenetet. Maga a forrásanyag irgalmatlan sok potenciált rejt magában a több száz érdekes szereplőjével és színes helyszíneivel, én pedig mindig is egy Assassin’s Creed IV: Black Flaghez hasonló, tengerjárós, gigászi kalandot képzeltem el a szalmakalapos kalózbandával a főszerepben, amiben el lehet jutni az összes helyszínre, találkozni mindenkivel az elmúlt több, mint húsz évből, és közben megannyi új kaland részesévé válni. A fejlesztők azonban ennél sokkal kisebbet mertek álmodni, és egy olyan mesét prezentáltak, amibe viszont a One Piece ismerete nélkül is bárki fejest ugorhat.
Sky Prison Island kincsvadászai
A World Seeker egyfajta tölteléktörténetet mesél el, mintha csak egy önálló mozifilmként készült volna. Kedvenc kalózaink a mesés kincs reményében egy börtönszigetre tévednek, de jókedélyük hamar lelombozódik egy furfangos csapdának köszönhetően. A szigetet kormányzó tengerész főparancsnok merénylete elől éppen hogy megmenekülnek, és a kaland még csak ezek után kezdődik! Eleinte Monkey D. Luffyt, a kapitányt irányítva kell felkutatni szétszóródott legénységünket, ami egy nagyon hosszú tanulóidőnek felel meg. A program első 5-6 órája nem fedi a valóságot, és egy átlagon aluli, unalmas szoftvert sejtet, amivel az ember csak kényszerből akar tovább játszani. De adjunk neki még egy kis időt, mert miután összeáll a csapat, és megjelennek a tennivalók, az alkotás egy egészen szórakoztató arcát mutatja felénk.
A One Piece világában szuperképességeket tehet magáévá az ember (vagy akár állat), ha különleges gyümölcsöt fogyaszt. Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy onnantól nem képes úszni, a tengervíz pedig teljesen legyengíti a képességhasználót. Luffy így vált gumiemberré, ami miatt képes a testét nyújtani és ezáltal igen érdekes módon harcolni. Emellett a hakit (speciális erő) is magasabb szinten használja, aminek több formája is van. A megfigyelés színével érzékeli a körülötte lévő ellenségeket és civileket, mondjuk úgy, látja az aurájukat, továbbá mozgékonyabb, és el tudja kerülni a veszélyt. A fegyverzet színével képes megkeményíteni a testét, így szinte az összes támadást blokkolni tudja, valamint sokkal erősebbé is válik. Ezt a két színt bármikor lehet cserélgetni és érdemes is, mert elég sokat kell majd harcolnunk a játék során. Egy mezei ellenlábas alapesetben nem tudna kárt tenni gumiemberünkben, kivéve, ha egy különleges tengeri sóval kezelt fegyverrel kedveskednek irányába, emiatt pedig nem lehet nagy dérrel-dúrral, fejetlenül kalimpálni, mert igen könnyen fűbe haraphatunk. Ez már csak azért sem jó, mert a World Seeker elhalálozás, illetve a gyorsutazás igénybevételekor irgalmatlanul sokat tölt, és itt most több perces töltőképernyő-bámulásokra tessék gondolni, ami 2019-ben, egy single player játék esetében már eléggé kifogásolható.
A térképet tisztességesen nagyra szabták, és gyalogszerrel járhatjuk be. Közlekedésként Luffy a saját testét használva szó szerint kilövi magát a levegőbe, majd egy ügyes mozdulattal megragadhatunk egy fát vagy háztetőt, így suhanva tovább. Akár percekig is repkedhetünk talajérintés nélkül, ami igazán hangulatos, és persze a nagyobb távolságok leküzdésében is segít. Abban az esetben, ha elfogyna a kapaszkodó, egy gyors lábpörgetéssel UFO-ként pöröghetünk tovább – feltéve persze, ha megvásároltuk az ehhez szükséges képességet. Rengeteg módon erősödhetünk a jópofa skilleknek hála, amik nem merülnek ki a több életerő és jobb állóképesség általánosságaiban. A már említett színeket továbbfejlesztve tökéletes védekezés vagy kitérés után még az idő is lelassul, így észrevétlenül tudunk embereket kiütögetni, vagy akár a királyi akarat hakit bevetve térdre kényszeríthetjük az erősebb flótásokat is. Az öt nehézségi szint között pedig bármikor váltogathatunk, így igazíthatjuk személyre szabott játékstílusunkhoz a kihívást. Hamar feltűnnek a már jól ismert admirálisok, akik a sztori első felében a harcban akár meglepetéseket is okozhatnak.
Maga a küzdelem nem olyan sima és folyékony, ahogy azt ma elvárnánk, sőt enyhén idejétmúlt, mint ahogy sajnos néhány egyéb dolog is a játékban. Használható, de olcsó hatást kelt: egy folyton jelenlévő célkereszttel – így jelöljük ki a repüléshez a kapaszkodókat – puska módjára oda tudunk szúrni karjainkkal a normál püfölés mellett. Ez felfejlesztve és késleltetve szinte egy ütésből kiüti a delikvenst, fejre sorozva pedig könnyen letérdelnek, utat nyitva egy ingyenes K.O.-ra. Használhatunk nagyobb, ikonikus támadásokat is, ha eléggé fel van töltve az erre szolgáló mérőnk: a tüzes Hawk mellett bekerült még a testét pörgetve előrenyomuló Eagle Storm, valamint az óriásira felfújt, hakival bevont Elephant Gun sorozás is. Egy idő után pedig beválthatunk a mágikus 4-es fokozat alakjába, ahol aztán pattogva oszthatunk ki bivaly erős nyakleveseket. Rajongók számára jegyzem csak meg, hogy a mostanában a televízióban futó, illetve a mangában éppen történő tartalmak nem szerepelnek a World Seekerben. A legénység mellett megjelenik ugyan még egy tucat ismert szereplő, de a hangsúly a külön az ehhez a játékhoz megírt testvérpáron lesz.
Félárbócra eresztett zászló
A karakterek szépen lettek animálva, a környezetre azonban annyira nem figyeltek a fejlesztők, inkább elnagyolták a részletes kidolgozás helyett. Akadnak persze kivételek, mint a piacokkal és reklámtáblákkal díszített városkák, a különféle állatokat mintázó hegyek és kristályképződmények, de mindent egybevetve azért hangulatos a látvány, az összhatás pedig jó ehhez az anime kinézetű témához, csodát viszont ne várjunk. Szépen át lehet látni a sziget egyik végéből a másikba, és oda is lehet zarándokolni a látnivalókhoz.
Találhatunk kincsestérképeket, amiket jópofa dolog megfejteni, majd utazgatni, még ha a jutalom miatt nem is mindig éri meg. Szinte mindenhol csillog valami loot, de a gyűjtögetésük nem lett rendesen kiaknázva, nem érdemes mindenre rárepülni, ami a szemünk elé kerül. Küldhetjük rövidebb vagy akár félnapos felfedezőútra is a csapatot, de ők is csak a vadonban megtalálható levelekkel, kövekkel, ásványokkal térnek vissza hozzánk. A legénység néhány tagja ezekből gyárthat tárgyakat, de a megtalált ruhatervrajzoktól eltekintve nem láttam sok hasznát, és csak egy nagy luftnak éreztem az egészet. A kioldható jelmezek viszont menők, ezt el kell ismernem! Kapunk teljes ruhát az olyan mozifilmekből, mint a Strong World, a Z, vagy a Gold, lehetünk tengerészek, vagy akár más történetívből is beöltözhetünk, ha unjuk a 15-30 óra játékidő alatt az alap gúnyánkat. A szinkron sajnos csak részleges, és az átvezetőkben kapott inkább helyet, az ingame párbeszédeknél bizony olvasgatnunk kell. A zenéket viszont nagyon eltalálták, akár egy lejátszási listát is lehet belőlük készíteni, ha unjuk az éppen felcsendülő dalt.
Összességében kijelenthető, hogy a World Seekernek bizony elegendő időt kell hagyni, hogy élvezhetővé váljon, így nem mindenkinek tudom ajánlani, de ha a játékos átlendül a holtponton, azt a szoftver meghálálja, és egy összetett, élvezetes kaland részesévé válhatunk. One Piece-rajongóknak persze kötelező, de ők se az első 5-6 óra alapján ítéljék meg, mert jóval több rejlik benne, mint amennyi először látszik.
