Az indie címek vásárlása lényegében olyan, mint a szerencsejáték. Ugyanis amíg egy AAA kategóriás alkotás esetében lehet tudni, hogy egy bizonyos minőséget azért csak kapni fogunk a pénzünkért (tisztelet persze az egyre több kivételnek), addig a független játékok lehetnek igazi rejtett gyöngyszemek és kifejezetten gyenge, még asset flipnek is csak nagy jóindulattal nevezhető kacatok egyaránt. Talán már a címből is érződik, hogy az orosz sci-fi lövölde, az Orange Cast, ennek a skálának bizony a negatív végén található.

Élőholtak az emberiségért

Az Orange Cast története a messzi jövőben játszódik, mikor az emberiség már felfedezte a fénysebesség fölötti gyorsaságú utzazás kulcsát és kirajzott a csillagokba, a sztori főhőse pedig egy úgynevezett Uber-Unit, avagy egy életre keltett holttest, amiből mindenféle beültetésekkel és a legmodernebb fegyverekkel szuperkatonát faragtak. Ezekre a képességeinkre pedig nagy szükség is lesz, rögtön a játék elején ugyanis azzal keltenek a hibernációból, hogy bolygónkat támadás érte, és már csak mi állunk az emberiség és a biztos kipusztulás között…

A játék tehát kifejezetten erős felütéssel indít, innen azonban sajnos nem megy sehová. Maga a sztori egy halom jól bejáratott sci-fi klisé, egymás utáni zsinórban felfűzve, és az sem segít sokat a dolgon, hogy mindezt különféle szürreális átvezetők, diasorok és rossz angolsággal megírt párbeszédek hadán keresztül akarják átadni a fejlesztők. Épp ezért az Orange Cast története elég hamar unalomba fullad, és ez igazából elmondható a teljes játékról is.

Generic_Sci-fi_TPS.exe

Első pillantásra főszereplőnk páncélja (és talán egy kicsit a történet is) a Warframe-et idézi, azonban ez a hasonlóság ki is merül ennyiben. Az Orange Cast a játékmenetét tekintve ugyanis egy full egyszerű és átlagos TPS, ahol csőszerű pályákon közlekedve kell lelőnünk mindenkit, aki szembejön, és lényegében meg is vagyunk. Ráadásul a játék egyik legerősebb fegyverét, egy közelre és távolra egyaránt halálos rohampuskát, már az első küldetések során megkapjuk, így az sem motivál minket, hogy legalább az arzenálunkat fejlesszük.

A fejlesztők azért próbálták megtörni ezt a monotonitást, például párszor előfordulhat, hogy látszólag nagyobb, nyitott terepre érünk, és pár főellenféllel is meg kell küzdenünk, azonban sajnos ezek a szekciók is villámgyorsan unalomba fulladnak. A nyitott pályákról például hamar kiderül, hogy nem is olyan nyitottak, inkább csak kiszélesedik egy kicsit az a bizonyos cső, emellett a főellenfelek sem tartogatnak olyan komoly kihívásokat.

Az Orange Cast helyzetén tovább ront, hogy igazából az ellenfelek is elég ostobák. Általában csak állnak egyhelyben és lőnek, amíg le nem szedjük őket, de az is viszonylag sűrűn elő szokott fordulni, hogy négyen-öten befutnak egy sarokba, és ott várják meg, amíg eljön értük a halál. Meg aztán ott vannak azok az urak, akik folyamatosan gránátokat dobálnak, sokszor önmagukat is felrobbantva ezzel a manőverrel. És akkor a változatosságról, illetve annak hiányáról még nem is beszéltünk, ugyanis szinte mindenki ugyanúgy néz ki, leszámítva persze a drónokat és a helyi állatvilág tagjait.

Ez a monotonitás egyébként a környezetünkről is valósággal árad. A sztori szerint több bolygót is bejárunk a kampány során, azonban ezek a helyek általában pont ugyanúgy néznek ki, így igazából minden planétán a futurisztikus város, a földönkívüli kősivatag és a dzsungel váltogatja egymást, csak néha át vannak színezve a modellek, hogy ne legyen annyira feltűnő az ismétlés.

Elhalasztott lehetőség

Igazából az egészben az a legszomorúbb, hogy az Orange Caston érződik, hogy a fejlesztők komoly ambíciókkal vágtak bele a fejlesztésbe, csak egész egyszerűen nem volt elég nagy a büdzséjük, hogy amit kigondoltak, azt meg is tudják valósítani. Az indie játékoknál az egyik legfontosabb szempont szerintem, hogy a fejlesztőstúdió reálisan mérje fel a saját lehetőségeit, és ne vállaljon be olyasmit, amit sehogy vagy csak nagyon gagyi szinten tudna kivitelezni, és ez itt nagyon nem nem jött össze.

Pedig az Orange Castnak vannak olyan részei, amikért kár: a sztori például elég lendületesen indul, és akármilyen klisés, lenne benne potenciál, ahogy időnként a rombolható környezeten belül a szétlőhető tereptárgyak is jól festenek. Arról nem is beszélve, hogy a régi, szovjet szimbólumokat és gépeket a futurisztikus nyugati sci-fivel vegyítő háttérvilág is elég egyedi stílust képvisel, így még jobban fáj az ember szíve, hogy ezekre az amúgy ígéretesnek mondható alapokra nem sikerült egy ennél valamivel jobb játékot felhúzni.

Ne! Egyszerűen csak ne.

Mindent összevetve az Orange Cast sajnos nagyjából senkinek sem ajánlható. Igaz, a története erősen kezd, és a végigjátszás során párszor a koncepcióban rejlő potenciál is megvillan, mindez azonban nem változtat a tényen, hogy ez egy meglehetősen gyenge és villámgyorsan tömény unalomba fulladó alkotás, amit még az indie ipar elhivatott támogatóinak sem lehet jó szívvel ajánlani. Higgyétek el, ennél akadnak sokkal jobb független címek is a piacon.