Merthogy Mario már két teljes évtizede ellátogatott a papírvilágba, ahonnan azóta sem szabadult, némileg keverve az RPG-s élményt a platformos ugrálással és harccal, sőt igazából a fejlesztő is az az Intelligent Systems maradt, amely útjára indította a szériát. Jó bornak nem kell cégér, ahogy a remek felhozatallal rendelkező stúdiónak sem, így örömmel vetettem bele magam a legújabb papíros kalandba, amire már kifejezetten kiéheztem.

Origami testrablók támadása

Luigi és Mario meghívásra érkezik Gombi városba, mert a hercegnő meginvitálta őket az Origami fesztiválra, ami azonban nem éppen a vártak szerint alakul. A házak között senki nincs, kihalt a település, akivel találkozni, általában az sem a kedvességéről híres, majd az is egyértelművé válik, hogy a hercegnő ezúttal is egy másik kastélyban… vagyis állapotban van, ami nem kedvez hőseinknek. Merthogy Olly, az Origami király szépen megszerezte a hatalmat, a környéken pedig origami ellenfelek portyáznak, ezzel nehezítve Marióék dolgát. A nagy M persze nem hagyja annyiban a dolgot, amire a válasz az, hogy Olly fogja a hercegnő kastélyát, elragadja a hegyekbe, minden utat lezár, miközben Bowser és a testvérek igyekeznek biztonságos terepre jutni. Nos, innen indul a lényegi kaland, aminek folyamán Mario Olly testvérével, Oliviával összefogva igyekszik menteni a menthetőt.

Konfetti és felfedezés

Az alap mechanika maradt, de kezdjünk mindent az elejéről, hogy az is képben legyen, aki nem jártas a Paper Mario-játékok terén. A The Origami Kinget úgy kell elképzelni, mintha egy nyitott világú, 3D-s Mario volna, csak éppen papírvilágban, papírból készült szereplőkkel. Normál esetben a karakterek lapka jelleggel bírnak, rosszabb esetben pedig olyanok, mint az origami figurák. A felfedezés állandó, időnként útlezárásokkal találkozni, amik később egy eszköz vagy másik útvonal segítségével nyithatók, valamint különleges képeségre és segítő társra egyaránt rálelhetünk. Sőt, van harc is, bár lényegében nem valós időben, hiszen konfliktus esetén aréna-nézetre vált a program, aminél lehetőségünk van a különböző akciókra.  

A harcoknál sok ismert elem visszatér, avagy bakancsot húzva átugrálhatunk az opponensek fején, ezzel sebezve őket, kalapáccsal lecsaphatunk rájuk, de a tűzvirágot is bevethetjük, amennyiben arra érzünk kedvet. Ami viszont új: az aréna körökre osztva épül fel, amiken belül sávok vannak, Mario pedig két módon is variálhatja ezeket. Erre természetesen szükség van, mivel a mókás kis ellenfelek mindig elmászkálnak a helyükről, ahhoz pedig, hogy támadásainkkal mindet sikeresen likvidáljuk, a helyükre kell zavarni a rakoncátlankodókat. Ráadásul a bossoknál még jobban nehezedik a szitu, ott ugyanis az ellen is egyre erősödő különleges képességekkel rendelkezik, avagy meg kell dolgozni a győzelemért, amiben persze nekünk is akad némi segítségünk.

Segítségből amúgy is akad. Társunk is lesz, de Olivia is figyelmeztetésekkel és intelmekkel lát el minket. A konfettit és a pénzt szinte bármiből kinyerhetjük, előbbi a kiszakadt papírterepeken fontos, utóbbi pedig a vásárlásnál, bár akár a harcoknál is jól jöhet, elvégre a körök és sávok beállítása időre megy, ha pedig elakadunk, sokat segíthet a hosszabbítás. Közben felfedezzük a várost, a hegyeket, a kiszáradt tavat, barlangokat és szentélyeket, majd végül megküzdünk a főellenféllel.

Egyszerű, de nagyszerű

Lelövöm a játék legnagyobb és lényegében egyetlen komolyabbnak nevezhető hibáját: valahogy túl szimpla és egyszerű az egész. Sem a kihívásban, sem a játékmenetben nem éreztem olyasmit, ami picit is megmozgatna úgy igazán, megdolgoztatná az agyam vagy a reflexeim. A harcoknál alkalmazott gombnyomkodás nagyon egyszerű, a körök és sávok manipulálása elsőre fura, de könnyű belejönni, onnantól pedig már inkább monoton lesz, emellett a logikai és ügyességi részek sem kiemelkedők. Ez összességében ugyan nem kifejezetten hiba vagy hiányosság, elvégre nem a hardcore közönséget célzó játékról beszélünk, de elismerem, jólesett volna egy kicsit több kihívás.

Minden más téren viszont ismét sikerült hozni a megszokott minőséget. A látvány kellemes a szemnek, a dizájn tetszetős, és bár a Wii U-s epizód látványvilágának stílusa egy fokkal jobban megfogott, ezen a téren éppen úgy nincs baj, mint a karakterekkel, a helyzetekkel, a teljes területtel vagy éppen a történettel. Jó, számomra nem plusz élmény a japán stílusú hegyi világ, helyette jöhetett volna bármi más, de ez teljesen egyéni dolog, felesleges volna ezen lovagolni. 

A Paper Mario: The Origami King legalább tíz órányi szórakozást nyújt, emellett a családoknak és gyerekeknek is kellemes elfoglaltságot, amiért mindenképpen jár a dicséret, hiszen a többség pontosan ezért keresi ezeket a címeket. Mario és kompániája továbbra is szerethető, vannak kifejezetten vicces vagy izgalmas szituációk, miközben a nagyobb ellenfelekkel is elvoltam, de a legfontosabb, hogy már azért az élményért megérte leülni a játék elé, ami akkor ér, mikor egy óriásteknős pom-pomként nyomul, vagy mikor Mario telefaxon közlekedik. Nem kiemelkedő, nem úttörő, de nagyon szórakoztató.