Amikor hétfő reggel, hajnali negyed négykor lefordultam a székről a „mégcsakeztapályát” néven ismert gamer betegségtől sújtottan, éreztem, óriási szerencse, hogy szabadságon vagyok az érintett héten. Betegesen jól szórakoztam: én még nyakat, ennyit, sosem vágtam el, mint az elmúlt napokban…

Van ez a Partisans 1941 nevű szórakoztatóipari bithalmaz (amiről előzetesem is volt). Jó, hogy van. Méghozzá azért jó, mert a megboldogult emlékű Commandos 2: Men of Courage (a HD Remasteredet inkább elfelejteném, kthxbai) óta nem szórakoztam ilyen jól egy lopakodós-túlerőlegyőzős-nácitorokratámadós játékkal. Ideje volt, mert már szinte el is felejtettem, milyen érzése az, amikor egy 14 lépésre előre megtervezett, a többszörös túlerőt éppenhogy legyőzni képes akciót egyetlen kattintással – elcseszel. Hát, ilyen csendben dühöngős, mert hát ugye a nő a hálószobában, az ebek meg a lakásban szerteszéjjel alszanak, és az üvöltözve asztalt csapkodás nem tesz jót a kipihent, reggelt megcélzó szundikálásnak. Mondjuk, Bodza és Bogó úgyis a kanapén alussza végig a napot, de Kedvesem dolgozni megy és reggel nekem kell kávéval keltenem. De elkanyarodtunk, mint egyszeri partizán a mocsárban: nyiszálni kell, de nem akárhogy. Csak csendben, csak halkan, hogy a Waffen SS meg ne hallja…

Mert ha meghallja, baj van,. Nagy baj: ilyen lövöldözős-robbantós-meghalós. Az egész játék alapélménye ugyanis az, hogy a kicsiny, maximum négyfős partizán örsöd sokszoros túlerőben (simán vannak 60-70 ellenséges katonás bevetések) próbál felrobbantani/megölni/megmenteni/megmérgezni etc. valamit vagy valakit. A hadjárat szépen, egymásra épített csaták sorozata: innen jönnek az új embereid (különböző háttértörténettel és képességekkel), itt szeded össze a fegyvereket és lőszert, a gránátokat, aknákat, elsősegélycsomagokat, medvecsapdákat (nem vicc…) és persze a kaját is. A sikeres bevetés után szépen visszavonulsz a mocsár közepén a zsákmányolt vagy később a kitermelt alkatrészekből (apropó, a felesleges fegyverek is szétszerelhetőek ám…), nyersanyagokból felépített és folyamatosan bővített kis főhadiszállásodra, és máris indulhat a napi rutin. Két bevetés között ugyanis jó lenne nem éhen halni (ehhez a zsákmányolt kaja mellé gyűjtögetni, halászni és vadászni kell, sőt tyúkokat is lehet tartani – komoly!), s persze ebben segít, ha felépült már a konyha és a füstölő helyiség. Itt gyógyulnak a sérültek is, s itt lehet a fegyvereket fejlesztgetni, esetleg aknát fabrikálni, fájdalomcsillapítót párolni. Szóval van egy bázisépítős vonal is a játékban, amit szintén kedveltem.

No, de a lényeg a csatatér, nemdebár. Nem. A lényeg, drága elvtársam, Pripjaty dögletes mocsarában, a lopakodás és a késelés, Sztálin nevére esküszöm! Az elejtett németek és kollaboráns szovjet kutyák 70 százalékát főhősöm, Zorin százados terítette ki – a szó szoros értelmében. Főleg késdobálással, de előfordult a klasszikus hátulról végzett gigaszabászat is. Ami nagyon fontos: minden hullát azonnal bozótba kell rejteni, mert ha megtalálják, akkor kitör a riadó és mi ugye nem szeretjük a nagy csinnbummcirkuszt, ugye, Drágaszágom?! Gollam, Gollam! Oppá, ez egy másik sztori volt, de van kapcsolat azért: úgy kell mozogni a csalitosban, mint szegény a Banyapók barlangjában. Ha meghallana, nagyjából véged. 

Kivéve, ha például csapdát állítasz: van medvés (ami szépen el is kábítja a fritzeket), de ha már ütős, akkor legyen botlódrótos házi vagy rendes, német, gyári taposóakna. Ezek felé csalogatva az ellent, akár 5-7 katona is egyszerre adja át lelkét a Valhallában lakozó istenségeknek. Baj akkor van, ha kutya is van velük: a németjuhászok messziről kiszagolnak, még elbújva is – ha csak be nem dörgölöd magad bagóval. Ekkor büdösebb leszel, mint én egy egész napos hegyi kerékpározás után, s a harci Fifi sírva elmenekül.

A csapatod – szerencsére – minden egyes gyilokkal vagy sikeresen végrehajtott feladattal okosodik. Az XP-t mindenki egyenlően kapja meg, nem a koszos német bakanyakat nyesetelő személy. A partizánságnak négy szintje van, ami automatikus ügyesedéssel jár, de emellett szakosodni is lehet ápolásra, sörétes puskára, gépfegyverekre, késhajigálásra (alap!!!), aknaszedésre, miegymásra. Emellett az egyes karakterek mind-mind rendelkeznek egy, csak rájuk jellemző spéci képességgel (Zorin százados elvtárs ugye a lokális, vörös csillagos nindzsa, a szőke Belozerova elvtársnő pedig a Mátrix-beütésű, egy Luger – négy halott jellegű helyben balettos népirtás nagymestere. A szőke hajra féltékeny Válja pedig mesterlövész – és nővér. Vagy megöl, vagy meggyógyít…). Ennek megfelelően második nekifutásra már szépen össze lehet kombózni az adott feladatnak megfelelő csipet csapatot. Igen, volt olyan pálya, amit vagy 4 óra alatt tudtam csak keresztülvinni, mert meg kellett találni azt a hajszálnyi ösvényt, ahol… De majd rájöttök ti is. A csatákban segít a taktikai belassítás: a Space gomb lenyomásával úgy huszadjára csökken az időnek végtelen múlása, s így sokkal könnyebb egyszerre akár mind a négy harcosunkat mozgatni, irányítani. 

Naszóval, jó volt ez a kis kalandozás, ahogy a Partisans 1941 is az. A zenét leszámítva, de azzal meg mindig baj van. Sebaj, tele van a net ex-szovjet katonadalokkal, partizánnótákkal, úgyhogy a morállal sem lesz gond: a játékban ugyanis erre is figyelni kell. Ha motiválatlanná válik a csapat, abból csúnya képességcsökkenések lesznek. Éppen ezért a falusiaktól nem illik kaját vagy alkatrészt lopni (vörössel jelzett), mert az úttörő, ahol tud, segít! De nem magán…