Hova tűntek azok a régi szép idők, amikor még a menedzselős-építős játékok (Mad TV, Lula: The Sexy Empire, Theme Park-széria stb.) leginkább arról voltak híresek, hogy kellő mélységben tárták az önjelölt menedzserek szeme elé az adott „világot”! Az idők azonban egyre változnak, hol jobbra, hol rosszabbra, és mert a mai rohanó világunkban az embereknek már nincs idejük mély, kihívásokban bővelkedő, gondolkodásra ösztönző alkotásokkal játszani, így egyre nagyobb teret nyernek az alkalmi játékosokat célzó termékek. Hogy ez jó-e vagy sem, azt döntse el ki-ki magának; szerintem nem jó, ha valamit ennyire leegyszerűsítenek, mert így kiölik belőle a játék, illetve a kihívás örömét, és a menedzselős játékok esetében főleg igaz ez. Ám ha valakiknek elég az, ha lát két pixelmellet és a Sims mintájára imitálhat egy partit, akkor minden bizonnyal ez lesz álmai netovábbja -- s ezzel meg is határoztam a célcsoportot. A többiek? Nos, ők szépen keressék elő a fentebb említett, vagy a saját kis kedvenc klasszikusaikat és játszanak azokkal, ezt a terméket pedig kerüljék el messzire, mint ördög a tömjénfüstöt!
De miről is szól maga a játék? Nos, a képlet roppant egyszerű. Hugh Hefnert fogjuk majd eljátszani, és a Playboy-birodalom uraként kell szembesülnünk azzal a mérhetetlenül sok gonddal, ami őrá nehezedik. Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a teendőink kimerülnek annyiban, hogy a rejtélyes módon nagyfejű nyuszilányokkal (és minden további nőnemű karakterrel) szexuális kapcsolatot létesítünk a palotánk legkülönfélébb részein. Persze senki ne higgye azt, hogy csak erről szól majd a játék, ugyanis a tényleges hatáskörünk az imázsépítésben, a legnagyobb hírességekkel való megfelelő kapcsolat kialakításában és szinten tartásában, valamint a Playboy magazin hónapról hónapra való összeállításában és publikálásában merül ki. Bonyolultan hangzik elsőre és elég érdekesnek is, ugye? Sajnos el kell keserítenem mindenkit, ugyanis a felismerés, hogy mit is nyújt valójában a játék, legalább olyan kiábrándító, mint amikor egy elmélázó kis srácnak a bilibe ér a keze és felébred. Ezek után azt hiszem, elérkeztünk ahhoz a részhez, amikor részletezném (amúgy tök feleslegesen), hogy mit is takarnak valójában a fentebb említett hatáskörök, és hogyan zajlik az élet a Playboy-villában.
Nyitókép: a palota uraként pizsamában (nem vicc) járkálunk a kégliben, és egyre-másra tűnnek fel a szebbnél szebb leányzók, illetve jóképű urak. Ők alkotják majd természetszerűleg az úgynevezett személyzetünket. Lesz fotósunk, cikkírónk, ágyasunk, meg sok-sok olyan lány, akiknek egész vagyonokat kell majd kipengetnünk azért, hogy méltóztassanak levenni a ruhájukat és így szerepeljenek a magazinunkban. Apropó magazin! A játék lényegét maga a lap menedzselése jelenti; a program összes eleme azt a célt szolgálja, hogy össze tudjunk dobni hónapról hónapra egy számot. A villánk építésétől, csinosításától, bővítésétől kezdve a partik szervezésén át a különféle hölgyekkel való testnedvcseréig bezárólag mindent eme nemes cél érdekében fogunk tenni. És hogy ez hogy működik a valóságban? Az újság több részből tevődik össze, és minden részt (például címlaplány- és playmate-fotózás, interjú, esszé, képriport és így tovább) külön-külön, saját kezűleg kell elkészítenünk, miközben figyelnünk kell arra a nevetségesen gyerekes grafikonra is, ami azt hivatott megmutatni, hogy az aktuális hónapban mi jön be a népnek. Ám ahhoz, hogy egyáltalán bele tudjunk kezdeni a munkánkba, a már említett villacicomázást, partiszervezést kell megoldanunk.
Azt hihetné az ember, hogy ha már úgyis minden a magazinkészítés és -publikálás körül forog, akkor a programnak ezen része igazi kihívásokat tartogat majd. Sajnos nem így van. Vegyük példának a címlaplány-fotózást! Mindegy, hogy szerződtetünk egy csajt vagy az általunk megrendezett bulin futunk össze valami hírességgel, a recept mindig ugyanaz. Hiába van a párbeszédrendszer három részre bontva (baráti, formális és szerelmi), ha elég csak az utóbbival addig próbálkozni, amíg a hölgy hajlandó lefeküdni velünk, utána pedig már bármit megtesz, a kamerák elé állást is beleértve. Itt megint elérkezhetnénk egy olyan részhez, ami feledhetné az eddigi csalódásainkat, hisz ki ne álmodozott már arról, hogy szép csajokat fotózzon, akik közben ide-oda dobálják magukat, pózolnak, mindezt félmeztelenül. Talán mondanom sem kell, hogy sikerült ezt a részt is tökéletesen érdektelenre csinálni. Pedig tényleg izginek tűnik első látásra belső nézetben fényképezni a modelleket, akiket kényünk-kedvünk szerint öltöztethetünk, vetkőztethetünk, ékszerekkel csinosíthatunk, sőt megválaszthatjuk még a fotózás helyszínét is. Ez így mind szép és jó lenne, csakhogy hiába a rengeteg lehetőség, ha az eladásokra semmilyen hatással nincs, hogy kit miben kapunk lencsevégre. Ezzel gyakorlatilag teljesen értelmetlenné tették a tervezők a fényképezéssel való szöszölést. Egyébként maga az ismerkedési- vagy kapcsolatrendszer is röhej. Teljesen mindegy, hogy ki milyen témaköröket szeret, illetve utál, mert mindenkivel megtaláljuk majd a közös hangot. Nőknél csábítunk, férfiaknál meg haverkodunk és már zsebünkben is az adott delikvens, akit így már arra veszünk rá, amire akarunk, vagyis amire szükségünk van.
A sok lehúzás után itt lenne az ideje annak, hogy valami szépet is mondjak a termékről, nehogy valaki megvádoljon, hogy szándékosan keltem rossz hírét a játéknak. Nos, a grafikáról és úgy magáról az egész körítésről elmondhatom, hogy mutatós lett -- és azt is, hogy valahonnan nagyon ismerős. Ha nem tudnám, hogy nem a Sims 2 motorja hajtja meg, azt mondanám, hogy azt használták fel a fejlesztők; az egész játék felépítése szinte megszólalásig megegyezik a már említett legendáéval, főleg a háztutujgatós rész és a párbeszédikonok elrendezése, valamint a már említett kapcsolatrendszer is. Sőt, a hangok terén is találunk egyezéseket: rejtélyes okból kifolyólag itt is érthetetlenül halandzsáznak a karakterek, ami a sok szilikontündér szájából valósághűnek is nevezhető, és persze ugyanez igaz a szexjeleneteknél felhangzó gügyögésekre, nyögésekre is. Még a zenei anyag is korrektnek nevezhető a sok fülbemászó dallammal; a baj az, hogy ez a külső csak álca, ami egy rettenetes belsőt takar.
Úgy érzem, hogy mindent leírtam, amit tudni kell a programról. Amit esetleg nem említettem meg, az azért van, mert vagy nem találkoztam vele a játék során, vagy annyira sablonos és ezerszer ellőtt dolog, hogy felesleges megemlíteni. Talán ha komolyan vették volna a fejlesztők a munkát, és a sok pixelcici helyett a tartalomra koncentráltak volna, akkor még érdekes játék is lehetne a Playboy: The Mansion, de ilyen formában csak egy rossz vicc. Az a legszomorúbb, hogy olyan dolgokat is elszúrtak, illetve érdektelenségbe fullasztottak az alkotók, amik némileg megmenthették volna a süllyesztőtől.
A dugás hatalom
De miről is szól maga a játék? Nos, a képlet roppant egyszerű. Hugh Hefnert fogjuk majd eljátszani, és a Playboy-birodalom uraként kell szembesülnünk azzal a mérhetetlenül sok gonddal, ami őrá nehezedik. Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a teendőink kimerülnek annyiban, hogy a rejtélyes módon nagyfejű nyuszilányokkal (és minden további nőnemű karakterrel) szexuális kapcsolatot létesítünk a palotánk legkülönfélébb részein. Persze senki ne higgye azt, hogy csak erről szól majd a játék, ugyanis a tényleges hatáskörünk az imázsépítésben, a legnagyobb hírességekkel való megfelelő kapcsolat kialakításában és szinten tartásában, valamint a Playboy magazin hónapról hónapra való összeállításában és publikálásában merül ki. Bonyolultan hangzik elsőre és elég érdekesnek is, ugye? Sajnos el kell keserítenem mindenkit, ugyanis a felismerés, hogy mit is nyújt valójában a játék, legalább olyan kiábrándító, mint amikor egy elmélázó kis srácnak a bilibe ér a keze és felébred. Ezek után azt hiszem, elérkeztünk ahhoz a részhez, amikor részletezném (amúgy tök feleslegesen), hogy mit is takarnak valójában a fentebb említett hatáskörök, és hogyan zajlik az élet a Playboy-villában.
Pizsamás mindenható
Csábos extrák
A Playboy: The Mansion vitathatatlanul legjobb dobása a megnyitható bónuszok sora. A játékban található különböző feladatok teljesítéséért pontokat kapunk, amiket a menüben tudunk az Extrák opciónál levásárolni. Ezek között csupa-csupa érdekességet találunk, például régebbi számok címlapját, egy-két híres playmate fotóját, rengeteg nevezetes interjút különféle hírességekkel, és így tovább. Ezek a kis apróságok valamennyire kárpótolhatnak minket a gyalázatos játékélmény miatt...
Azt hihetné az ember, hogy ha már úgyis minden a magazinkészítés és -publikálás körül forog, akkor a programnak ezen része igazi kihívásokat tartogat majd. Sajnos nem így van. Vegyük példának a címlaplány-fotózást! Mindegy, hogy szerződtetünk egy csajt vagy az általunk megrendezett bulin futunk össze valami hírességgel, a recept mindig ugyanaz. Hiába van a párbeszédrendszer három részre bontva (baráti, formális és szerelmi), ha elég csak az utóbbival addig próbálkozni, amíg a hölgy hajlandó lefeküdni velünk, utána pedig már bármit megtesz, a kamerák elé állást is beleértve. Itt megint elérkezhetnénk egy olyan részhez, ami feledhetné az eddigi csalódásainkat, hisz ki ne álmodozott már arról, hogy szép csajokat fotózzon, akik közben ide-oda dobálják magukat, pózolnak, mindezt félmeztelenül. Talán mondanom sem kell, hogy sikerült ezt a részt is tökéletesen érdektelenre csinálni. Pedig tényleg izginek tűnik első látásra belső nézetben fényképezni a modelleket, akiket kényünk-kedvünk szerint öltöztethetünk, vetkőztethetünk, ékszerekkel csinosíthatunk, sőt megválaszthatjuk még a fotózás helyszínét is. Ez így mind szép és jó lenne, csakhogy hiába a rengeteg lehetőség, ha az eladásokra semmilyen hatással nincs, hogy kit miben kapunk lencsevégre. Ezzel gyakorlatilag teljesen értelmetlenné tették a tervezők a fényképezéssel való szöszölést. Egyébként maga az ismerkedési- vagy kapcsolatrendszer is röhej. Teljesen mindegy, hogy ki milyen témaköröket szeret, illetve utál, mert mindenkivel megtaláljuk majd a közös hangot. Nőknél csábítunk, férfiaknál meg haverkodunk és már zsebünkben is az adott delikvens, akit így már arra veszünk rá, amire akarunk, vagyis amire szükségünk van.
Legalább szép vagy, drágám!
A sok lehúzás után itt lenne az ideje annak, hogy valami szépet is mondjak a termékről, nehogy valaki megvádoljon, hogy szándékosan keltem rossz hírét a játéknak. Nos, a grafikáról és úgy magáról az egész körítésről elmondhatom, hogy mutatós lett -- és azt is, hogy valahonnan nagyon ismerős. Ha nem tudnám, hogy nem a Sims 2 motorja hajtja meg, azt mondanám, hogy azt használták fel a fejlesztők; az egész játék felépítése szinte megszólalásig megegyezik a már említett legendáéval, főleg a háztutujgatós rész és a párbeszédikonok elrendezése, valamint a már említett kapcsolatrendszer is. Sőt, a hangok terén is találunk egyezéseket: rejtélyes okból kifolyólag itt is érthetetlenül halandzsáznak a karakterek, ami a sok szilikontündér szájából valósághűnek is nevezhető, és persze ugyanez igaz a szexjeleneteknél felhangzó gügyögésekre, nyögésekre is. Még a zenei anyag is korrektnek nevezhető a sok fülbemászó dallammal; a baj az, hogy ez a külső csak álca, ami egy rettenetes belsőt takar.
Egyes, leülhet!
Úgy érzem, hogy mindent leírtam, amit tudni kell a programról. Amit esetleg nem említettem meg, az azért van, mert vagy nem találkoztam vele a játék során, vagy annyira sablonos és ezerszer ellőtt dolog, hogy felesleges megemlíteni. Talán ha komolyan vették volna a fejlesztők a munkát, és a sok pixelcici helyett a tartalomra koncentráltak volna, akkor még érdekes játék is lehetne a Playboy: The Mansion, de ilyen formában csak egy rossz vicc. Az a legszomorúbb, hogy olyan dolgokat is elszúrtak, illetve érdektelenségbe fullasztottak az alkotók, amik némileg megmenthették volna a süllyesztőtől.
