A Postal-széria kezdetektől fogva a játékvilág anomáliái közé tartozott. Első két része egy olyan időszakban jelent meg, amikor a közhangulat nyílegyenesen a videójátékok és játékosok ellen irányult, témái, játékelemei alapján pedig a legtökéletesebb példa volt a kritikus hangok kezében. Egyik része sem kapott kimondottan jó értékeléseket, mégis, a mai napig kultjátékként és klasszikusként tartják őket számon. Második felvonását amolyan fricskaként minimális erőszakkal és lövöldözéssel is végig lehetett játszani, mégis minden idők legvéresebb, leggusztustalanabb játékának tartják. Uwe Boll készített belőle filmadaptációt, mely ennek ellenére a leghitelesebb játékadaptációk sorát gazdagítja. Orosz fejlesztőknek kiszervezett harmadik része majdnem csődbe vitte a szériát, mégis újult erővel tért vissza a 2010-es évek derekán. Olyan, mint maga a főszereplő Postal Dude: egy atomrobbanásra is csak egy kiadós b****meggel reagál, majd büszkén folytatja útját.

Új város, ismerős szívás

Ha már Postal Dude, hősünk Paradise pusztulása után (mivel a fejlesztők szemében harmadik rész nincs, nem történt meg, létezése is puszta tévképzet), hűséges kutyája oldalán, lakókocsijával járja a végtelen utakat, mígnem egy óvatlan pillanatban ellopják járművét, benne minden vagyonával. Egy szál fürdőköntösben érkezik így Edensin városkájába, hogy munkát keressen. Ez nem különösebben nehéz, Edensin ugyanis a földi elfajzás olyan mekkája, melyhez képest Paradise maga volt a Vatikán, hősünknek pedig bőségesen akad lehetősége, hogy a legalantasabb feladatok elvégzésével szép lassan talpra álljon. Játékmenet tekintetében ismerős a dolgunk: a hét minden napjára van pár meghatározott feladatunk, melyeket ezúttal a város egy-egy prominens karakterétől kapjuk, teljesítésük során pedig általában elszabadul a teljes elmebaj. Ha pedig esetleg kiengednénk a gőzt, bármikor lehetőségünk van sokkolókkal, ásókkal, macskába húzott gépfegyverekkel, harci galambokkal ritkítani a helyi lakosságot.

A játék a második részhez hasonlóan kifejezetten bátorít a felfedezésre. Edensin nagyobb területet ölel fel Paradise-nál, mely ugyanúgy töltőképernyőkkel elválasztott zónákra van felosztva, ezek között a navigációt a fast travel térképállványok, illetve a bérelhető vagy elköthető elektromos robogók segítségével gyorsíthatjuk. Minden egyes nappal a játéktér egyre nagyobb része válik bejárhatóvá, rejtett zugaiban pedig humoros kikacsintásoktól és easter eggektől bizarr összegyűjthető plüssfigurákon át rejtett fegyver- és lőszerraktárakra, valamint Postal Challengekre akadhatunk. Ezeket a naponta egyszer megpróbálható kihívásokat aktiválva vérvörösbe borul a képernyő, majd megadott időn belül meghatározott módszerrel kell lemészárolnunk a kijelölt célpontokat.

A különböző feladatok, karakterek és szituációk elképesztően bizarrak, a szabad tombolás és őrjöngés lehetősége ugyanolyan felszabadító, mint régen, Jon St. John pedig kiválóan hozza Postal Dude ikonikus tapló stílusát és aranyköpéseit (ha pedig mégsem Duke Nukem hangjával szeretnétek végigvinni a játékot, bármikor választható Rick Hunter is az első két Postalból, vagy Corey Cruise a Postal 3-ból és a készülődő Brain Damaged spin-offból). Hol illegális bevándorlókat kell átsegítenünk a határon egy katapult segítségével, hol gránátokkal kirobbantani a város szennyvízvezetékeit eltömítő salakanyagot. Az RWS csapata látványosan jól szórakozott a játék készítése során, és a fejlesztők igyekeztek minél több beteg, elborult ötletet belecsempészni – csak épp emellett nem ártott volna kicsit jobban odafigyelniük a játék technikai oldalára is.

Vén róka félrecsúszott protézissel

A tesztelés első óráit követően határozottan gyanakodni kezdtem, vajon biztosan a megfelelő tesztelői branchen vagyok-e, és ha igen, akkor a készítők vajon nem szándékosan hagytak-e tisztes mennyiségű bugot és glitchet a játékban, amolyan kikacsintásként az általában bugosan, befejezetlenül megjelenő AAA kategóriás címekre. Ám a Steam oldal hírei alapján nem ez a helyzet. Még a hivatalos gépigénynél is szerepel az az apró információ, hogy a megjelenést követő optimalizálások hatására az még csökkenhet valamennyit. Erre pedig szükség is lesz, technikai oldalról ugyanis a Postal 4 nagyon erős kívánnivalót hagy maga után. Hiába hajtja az Unreal 4, hiába van a játéktér is feltagolva töltőképernyőkkel elválasztott zónákra, a töltés még SSD-ről is lassú, glitchek, bugok, crashek pedig igen szép számmal és elég zavaró mennyiségben akadtak a tesztelés során.

A játék ráadásul az újabb elborult karaktereket, a közlekedési rendszert és a több opcionális tartalmat leszámítva nem is mutat fel olyan rettenetesen sok újdonságot a második részhez képest, a jobban eltalált elemek mellett pedig elég sok az üresjárat és a mellélövés is. A Postal 2 nosztalgikus értékéhez több esetben (például nálam is) hozzátartozik, hogy tinédzserkorban fedezték fel, az internet és az elborult, polgárpukkasztó, ízléstelenség határait súroló meme-oldalak elterjedése előtt. 19 év távlatából viszont minimális változásokkal (és befejezetlennek érződő prezentációval) viszontlátni olyan, mintha egy régi ismerőstől kapnál egy csomagot a régi emlékeidből összeállítva. Mely ütött-kopott, kissé befejezetlen, valamiért belekerültek a mai szemmel már kínos erotikus fanfictionjeid (vagy kínrímelt verseid, ha sebzett szívű romantikus voltál). A mosolyod pedig csak félig őszinte, mert magadban némán sikítva cringelsz és gondolkozol, hogy tudnád ennek egy jó részét örökre elrejteni a világ szeme elől. A nyílt világú játékok, az erőszakos, polgárpukkasztó, illetve a múltidéző darabok is előrébb tartanak már ennél, a Postal 4-et így végső soron nehéz olyanoknak ajánlani, akik nem rendelkeznek legalább minimális nosztalgiával a korábbi részek iránt. És még számukra is kérdéses, hogy nem éri-e meg várni még pár hetet/hónapot, amíg sikerül kiigazítani a technikai oldalt.