Mindenki szereti a nagy bossokat, akiket aztán hosszadalmas és ádáz küzdelem után le lehet gyűrni, ezzel bezsebelve az elismerést, de leginkább a katarzist, amit a harc végén érzünk. Vagy legalábbis a többség szereti ezeket az összecsapásokat. Pláne, ha a bossok betöltik a fél képernyőt, különleges képességeik csak idővel nyílnak meg, ráadásul több fázison is átesnek a viselkedésüket és mozgásukat illetően. Nem véletlen, hogy előfordulnak olyan indie fejlesztések, amelyeknél kizárólag a főellenfelek jelentik a kihívást, másról nem is szólnak. Elég csak a 2015-ös Titan Soulsra gondolni, amit személy szerint kifejezetten szerettem még a hibái ellenére is. És most hasonlóra vállalkozik a Profane, amit a madridi OverPowered Team álmodott meg egy legenda képében.

Álarc mögött

A spanyolok némi mitikus körítést is húztak boss-gyilkoló játékuk köré, ami alapján a teremtést követően hét maszk jelent meg, amelyek egyikük kivételével hordozókat és követőket találtak isteni hatalmukhoz. Idővel azonban a legnagyobb tudással bíró entitás gőgös és hataloméhes, kapzsi lett, társai és az emberek ellen fordult, akik végül csak nagy nehezen tudták legyőzni, mikor összefogtak és egy ősi templomba zárták a gonoszt. Látszólag békés időszak következett, de a rontás új erőre kelt, betegségeket és szenvedést hozott a földekre és megmaradt törzsekre, sőt olyan helyeket is elért, amelyeken korábban nem ismerték hatalmát. Végül egy kis szigeten egy kalandozó útra kelt, hogy megtalálja a betegségek gyógymódját, azonban egy elfeledett templomban a hetedik maszkra lelt, hogy annak segítségével vegye fel a harcot.

Tehát a játékos alakítja Talaalt, az utolsó esélyt, amely megmentheti a világot, ehhez azonban le kell győzni a hatalmas szörnyetegeket, amelyek útját állják. A játék lényegében egy kétkaros bullet hell shooter, aminél az egyetlen cél a győzelem, miközben egyre brutálisabb mennyiségben özönlenek a lövedékek, a főellenfelek pedig több körön át támadnak, egyre nagyobb kihívás mellett. Az izometrikus nézettel a pálya könnyen belátható, bár lényegében egyképernyős helyszíneket kapunk, avagy a mozgástér kevés, csak és kizárólag a támadások elkerülésére van lehetőség, no és persze az ellentámadásra.

Időtlen idők… és harcok

A Profane különlegessége azonban nem abban rejlik, hogy egy fura bullet hell képében bossokat gyilkolunk le. Nem is abban, hogy ehhez különböző különleges képességeket nyithatunk meg, amiknek használatához az ellenfelekből potyogó kék energiát kell begyűjteni. A madridi csapat alkotása leginkább azért érdekes, mert minden időhöz van kötve, ezért abszolút észnél kell lenni, ha győzedelmeskedni szeretnénk.

Eleve, minden egyes harcnál pörög a képernyő tetején a számláló, ami a rendelkezésre álló időt jelöli. Amennyiben lejár, az első beszívott találattól meghalunk, kezdhetjük a harcot elölről. Életerő? Van egy csíkunk, ami fogyasztható, azonban ezzel együtt az időnk is csökken a találatok alkalmával. Tehát a sebzések az időnkből vesznek. Éppen úgy, ahogy a különleges képességek. Merthogy hiába a kék energia, azzal, hogy kiválasztjuk a rövid ideig erőteljes sebzést biztosító lézernyalábot, a teleportálást vagy a négy irányba terjedő lövést, már csökkent időmennyiséggel szállunk a ringbe.

Emiatt meg ezért alaposan meg kell gondolni, hogy mit viszünk egy-egy harcba, avagy érdemes először kiismerni az ellenfelet és azt, hogy mi hatásos ellene. Emellett pedig ugye az sem árt, ha minden fázisra fel vagyunk készülve, így a mozdulatsorokat is ismerjük már, mert a tölténylavina elkerülése elég fontos tényező, ha épségben szeretnénk megúszni a kalandokat. Más kérdés, hogy ez nem mindig csak rajtunk múlik…

A szomorú helyzet ugyanis az, hogy bár nagyon akartam volna szeretni a Profane-t, éppen úgy, ahogy a Titan Soulst, maga a játék mindig elidegenített egy kicsit. A látvány teljesen átlagos, a sebzésmodell kicsit kiforratlan – sokszor úgy is sikerül bekapnunk egy-egy lövést, hogy a látottak alapján az nem is talált el minket, emellett a karakter irányítása sem olyan precíz, mint amilyen a zsánerhez illik, illetve ami elvárható ilyen esetben. Mivel pedig elég szűkre van véve a biztonsági zónák mérete, ezek együtt elég sokat tesznek azért, hogy legalább néha önhibánkon kívül sebződjünk, ami meg igen kellemetlen.

Mindettől függetlenül a játéknak vannak jó pillanatai, ellenfelei, szórakozhatunk mások rekordjainak megdöntögetésével és hasonlók, csak hát, na, a 16 eurós ár (nagyjából 5300 forint) mellett kicsit magasabb minőséget várnék, ha már kizárólag a főellenfelek elleni harcra lett felhúzva a mechanika. Szerintem csak kicsit kellett volna még foglalkozni az irányítással, a sérülésmodellel, néhány aprósággal, és akkor máris jobb értékelést kaphatna a Profane, de egy leértékelés alkalmából így is érdemes lehet a beszerzése.